Cikkeink - a hazai autókereskedelem aktuális helyzetében - sajnos leginkább a gondokról, a kilábalási lehetőségek elemzéséről szólnak, és ritkán ütnek meg optimista hangnemet. Éppen ezért üdítő dolog egy ma is sikeres vállalkozóról írni, mint ahogy most tesszük ezt, amikor közreadjuk Kékesi György beszélgetését Meszlényi Györggyel.

Mai, csődökben gazdag világunkban igazán jó hírnek számít, ha van kitüntetettje a szakmának, még ha az márka-kitüntetés is. Személy szerint meg külön öröm, hogy ez az autókereskedő éppen vidéken érte el ezt a szép eredményt, és még jobb ízt ad a dolognak, hogy jó ismerős. A különlegesség meg az, hogy Renault kereskedőnek tudtam-ismertem, de a Toyota színeiben nyert el a rangos díjat*. Innentől már nemcsak hírértéke van az eseménynek, de interjú értéke is.

Meszlényi György Békéscsabán most már nem is két, de négy márkát képvisel. A Renault és a Toyota mellett ott a Dacia és a Citroën szalon is. Szó szerint egymás mellett, hiszen ez a négy márka békésen megfér a két és fél hektáros telephelyen, a Kecskemétről Békéscsabára vezető út bevezető szakaszán. A területet egyébként nevezhetjük ipari parknak is, de inkább autós park, mert egy másik – szintén sokmárkás - vidéki kereskedő telephelye mellett található, a további konkurencia szoros ölelésében.

- Az csak félig meddig számít magánjellegű, mondhatni civil kérdésnek, hogy mi is történt, hogyan lett az egy szem kereskedésből autós „konglomerátum”?

-Mármint azon kívül, hogy annak idején ezt a telket néztem itt ki magunknak, és csak egyben volt megvehető? Az előző Renault kereskedést - ami bent volt a városban - ugyanis ki akartuk telepíteni. A Dacia az ugye magától adódott, a másik két márka pedig úgy alakult, hogy különböző, tőlünk teljesen független okok miatt kerestek nekik új képviselőt a megyeszékhelyen. Nem húzódtam el a kérdés elől, de nem is lökdösődtem érte - megfeleltünk, megkaptuk a feladatot. Elvállaltam, belevágtunk, megépítettük egymás után a bemutatótermeket és a hozzájuk kapcsolódó szükséges infrastruktúrát. Szép lenne most azt mondani, hogy egy előre gondosan eltervezett, nagy ívű elképzelés-rendszer részeként fogtam neki, de hát az nem én lennék. Régebben is, most is az az alapelvem, hogy a problémákkal csak akkor kell foglalkozni, ha már megvannak.

- Amikor az utolsó szalon épült, már érezni lehetett a szelét annak, ami végülis jó néhány autókereskedést elsodort. Mi volt a stratégia a baj elkerülésére?

- Létszámcsökkentés nélkül - na jó, némi átcsoportosítással, ami kevesebb vezetőt és több produktív dolgozót jelentett- megúsztuk az elmúlt időszakot. Ha nagyon egyszerűen akarom megfogalmazni a követett eljárást: addig nyújtózkodtunk, amíg a takarónk ért. Persze most jobban meggondoljuk például azt, hogy hol és hogyan legyünk jelen a médiában, pontosabban a helyi médiában. Előtte azért kevés lehetőséget hagytunk ki a sokféle megjelenésre. Mostanra oda jutottam, miszerint igyekszem nem elfelejteni azt, hogy belőlük, mármint a helyi piacból élünk.

Ebben a szakmában számtalan lehetőség rejlik, én igyekeztem a helyi piacra koncentrálni. Nekünk is akadt jó kis Dacia re-export korszakunk , volt év, amikor négyszáznál többet vittek vissza tőlünk. Szép volt, jó volt, plusz pénz volt, de csak afféle villódzásként értékeltem, és tudtam, nem szabad az ilyesfajta ad hoc lehetőségek mellett sem elhanyagolni a helyi piacot. Ez ugyanis visszacsapódik a szerviz tevékenységre, és igazából a szerviz a minden, a kenyéradó, mostanság meg még inkább. Mi egyébként szerviz-marketinget is rendszeresen csinálunk - már hosszú évek óta. Tehát nemcsak azokat a tavaszi őszi kampányokat nyomjuk, amiket a vezérképviselet kötelezően elvár - hogy illedelmesen fejezzem ki magam - , hanem önállóan is kerestük és keressük a kapcsolattartási lehetőségeket.

- Ez különlegességnek számít?

- Még mindig sok ügyfélnek szokatlan, sőt hihetetlen, hogy mi ezekben a márkaszervizekben mindenféle, autóval kapcsolatos munkát örömmel elvégzünk. Gumizunk, futóművet állítunk, karosszériát javítunk, és így tovább. Szerintem csak ilyesmivel, tehát teljes körű szolgáltatással lehet ügyfeleket megnyerni, és ami még nehezebb, megtartani. Ez ügyben igazán nem panaszkodhatok. Az, hogy egy telephelyen több márkával is foglalkozunk, logisztikailag bizony nem hátrány. Úgy gondolkodtunk, hogy egy infrastruktúrával oldjuk meg a márkajelileg különböző, de közös feladatokat.

- Mi segített a bajban?

- A szerencsében nem hiszek. Nyereségesen üzemeltetni manapság egy márkaképviseletet, az leginkább az akrobatikus mutatványok kategóriájába tartozik. Eddig még nem estünk le a trapézról. Szerintem a túlélés legfontosabb eleme az „arculatilag megmaradni” jelszó. Nálunk nem volt klímalekapcsolás, vagy télen didergés a szalonban. Vigyáztunk arra, hogy ne legyen jele, hogy meg kellett húzni a nadrágszíjat. Ugyanúgy mosolygunk, úgyanúgy szolgáljuk az ügyfelet, mint korábban. Ha nem így tennénk, elindulnánk egy spirál mentén – lefelé, és ezt egyikünk sem akarja.

- Nekem elég koordinálnom és motiválnom, hogy menjenek a dolgok a szalonokban. Nekem sem hiányozna egy olyan főnök, aki osztja az észt azoknak, akik az adott szakterületnek igazi ismerői. Saját kontrolling rendszert is használunk amúgy, de majd mindegyik márkának van saját rendszere, ezek adataira támaszkodnom lehet. Nehezen tudom elképzelni, miként lehet komolyan dönteni az ilyen kontrolling rendszerek adatai nélkül. Őszintén szólva engem a produktív oldal számai érdekelnek, egyfajta komplex képet kell látnom az egész rendszerről. A könyvelés, a számszaki szakemberek hozzák ki ugyan a „hivatalos” adatokat, de nem akarom felrúgni a régi jó alapelvemet, miszerint amit ma megtermeltél, csak azt költheted el”.

- Visszakanyarodva a beruházásokhoz, a kicsinek éppenséggel nem mondható épületegyütteshez; jön a kérdés: miből?

- Nyilvánvalóan vannak bankhitelek, hiszen csak ez a szalonsor hatszáz millió forintos beruházás volt. 2008-ban lett kész a különálló épületben a Toyota szalon, a másik bő kétszáz milliós tétel - ha mindezt az elmúlt húsz évben „spóroltam” volna össze, akkor biztos nem autókereskedő, hanem politikus lennék. Szóval: bankok és hitelek…

- Aztán a fenti összegekhez képest elég hamar jött a válság…

- Igazából nekem nincs komolyabb gondom a banki hitelekkel. Nem mondom, hogy ne lenne némi kiszolgáltatottság-érzésem, de hát nem olyan ördögtől való dolog ez. Arra gondolok, ha az építkezéseket nem kezdtem volna meg, akkor most hátradűlve számolgathatnám a bankbetéteimet;hát most a hiteleimet számolgatom. A lényeg: bírunk vele.

- Ha már szóba kerültek az egymás mellett működő, ajánlataikat tekintve néhol egymást át is fedő márkák: van rivalizálás?

- Nálunk alapszabály, hogy először mindenki a saját márkáját próbálja meg sikerre vinni. Ha ez csak nem jön össze, akkor viszont feladata, de érdeke is az ügyfelet házon belül tartani. Ha nem tudta saját portáján kiszolgálni, akkor kötelessége átkísérni, másik „frontvonalbeli” kollégának bemutatni. Ez nem csak egy leírt szabály, megfelelő működése érdekében ösztönző rendszer is van mögötte.

- Lépjünk tovább: az egyiknek sikerül, a másiknak meg nem - mondhatnánk, de azért érdemes lenne egy kicsit elmélyedni a miértekben is. Például másoknak miért nem sikerülhetett?

- A szakmában eltöltött idő tapasztalatai alapján mindjárt két dolgot is megemlítek, amit súlyos hibának tartok. Az első, hogy az a kereskedő, aki talpon maradt, úgy gondolja, hogy most a maradék vevőkön kell minden anyagi hátrányt behoznia. A másik komoly probléma az, hogy az ügyfél még mindig nincs rendesen, annak rendje és módja szerint kiszolgálva. Mire gondolok? Az emberek fejében sajnos egyre inkább egyfajta sztereotípia tapad a márkaszervizhez: „drága”, és sietek mindjárt én is megjegyezni - van alapja ennek a véleménynek. Korábban azért volt drága, mert azt gondolták a kereskedők: királyok vagyunk, úgy is ide kényszerül az új autójával, mi diktálunk. Most meg azért, mert egyre kevesebben vannak a betérő ügyfelek, úgyhogy az ő megkopasztásukkal próbálnak némi fájdalomdíjra szert tenni.

- Mire vezethet ez a magatartás?

- Arra, hogy teljesen jogosnak tűnjön a gondolat: a márkaszerviz drága, ráadásul azt a tisztességes kiszolgálást sem kapja meg az ügyfél, amit az „olajos kezű jó kománál” biztosan megkap, aki amúgy olcsón meg is bütyköli a kocsit.

- Mit csináljanak szegény márkaszervizek, úgy tudom, szabott árakkal kénytelenek dolgozni?

- A sarkalatos kérdés ez esetben az alkatrész ára. Most is tudok olyan kollégáról, aki csak és kizárólag gyári alkatrészeket hajlandó beszerelni a javítandó kocsikba. Akkor, amikor az ismereteim szerint a legtöbb márkának megvan a másodlagos, alternatív alkatrész csoportja. Ez olcsóbb, bár némileg nagyobb benne a hibaszórás . Viszont , ha ezt a lehetőségeket megbeszéljük az alkatrész-ár miatt ódzkodó tulajdonossal, és javaslatunkat elfogadja - nálunk marad a munka. Ő sem jár rosszul, mert a szakmailag folyamatosan képzett szerelők tudása azért igencsak meghaladja az alternatív aranykezű sógor-koma színvonalát. Nyilván, hogy elsődleges cél a gyári, elsőkategóriás alkatrész beszerelése - de azért azon túl is van élet - nem?

- Miként lehet meggyőzni valakit, hogy ne a „Szent Grál” gyanánt tisztelt gyári alkatrészt válassza?

- Ennek a megoldásnak is – mint a mi szakmánkban is annyi mindennek - az alapja a bizalom. Ez az, amit nagyon lassan és szívós munkával lehet megszerezni - és sajnos viharos gyorsasággal elveszíteni. Megalapozni, karbantartani pedig a mindennapi szervizmunkával lehet. Megjegyzem, már a vezérképviseletek is kezdenek ébredezni, hogy a létfenntartás fő eszköze a szervizmunka kellene, hogy legyen. Igen ám, de akik az elmúlt évek során nem építettek ki stabil kapcsolatrendszert a célközönségükkel, most igencsak gondban vannak. Muszáj így kimondani: marhára nem mindegy, hogy a garancia-időszak alatt milyen kapcsolat épült ki az ügyféllel, van-e bizalmi tőkéje az adott kereskedőnek. Sokuk hirdethet most már úgy, hogy fél áron, meg ingyér’, ha a nevéhez, márkaszervizéhez tapadó egyszeri-kétszeri rossz tapasztalat azt sugallja a célcsoportnak :”ez is valami svindli lehet csak, hogy megint jól lehúzzanak”.

- Mi a jó megoldás?

- Itt jön a képbe a munkafelvevő, a vevőszolgálat, vagyis az emberi tényező. Ez az a pont, ahol sokan eddig csak romboltak - a semmiből vagy éppen a negatív tapasztalatokból most hirtelen nehéz lenne „összelegózni” az ügyfélbizalmat.

- Itt a lehetőség, hogy végre dicsekedhessek: mi, mint szerviz, igen jó kihasználtsággal dolgozunk. Évről évre nőtt a szervizforgalom, miközben az eladott autók száma meg csökkent, vagyis emelkedő számainkban már bőven nincs benne a korábbi nullrevíziós mennyiség.

- Az illetékesek is most kezdenek ébredezni. Eddig voltak fejtágítók, tanfolyamok az újautó-eladóknak, a szerelőknek, de a munkafelvevők valahogy mindig kimaradtak. Talán most már lesz változás, a márkaimportőrök is kezdenek váltani. Holott a mi munkánkban a munkafelvevő a legkritikusabb pont. Munkája eleve konfrontációt hordoz: folyamatosan problémát igyekszik megoldani, még ha ezt munkaköri leírásában nem is így hívják. Ráadásul nemcsak emberileg, de szakmailag is nap mint nap próbára teszik az ügyfelek: meg kell felelnie ugyanis a szakmai hitelesség szempontjából is.

- Önöknél ez miként működik?

- Jó emberanyag kell hozzá, akikkel el lehet fogadtatni, hogy mit és miért csinálnak. Ez az a munka, amit nem lehet gépiesen, sablon alapján végezni. Lehet persze sarokpontokat kijelölni, de igazából a meghatározó elem maga az illető személyisége.

- Nagy emiatt a fluktuáció?

- Szerintem nem, mert az idők folyamán én is megtanultam, mit, illetve kit kell keresni. Aztán: aki jó a szakmájában, azt nálunk meg is becsülik- és meg is kell tartanunk. Hatvanan vagyunk itt a telephelyen. Ha az emberek érzik a stabilitást, megkapják azt a fizetést, amit megbecsülésnek vesznek, akkor biztonságban érzik magukat. Ez meglátszik az illető kisugárzásán - hogy nagy szavakat használjak - és ez a harmónia érződik az emberek között! Ettől kerek az egész.

- Amellett, hogy gratulálunk, köszönjük, hogy megosztotta velünk tapasztalatait. Reméljük, többeknek is tanulságul szolgál beszélgetésünk !

* Az interjú elkészülte és megjelenése közötti időszakban kiderült: Meszlényi György a Citroëntől is magas kitüntetést kapott.

Az interjút készítette: Kékesi György