Ezekben az időkben nehéz bármilyen pontos elemzést adni a világgazdaság valós állapotáról. Sohasem volt az, de mostanában még azok sem szeretnek egyértelműen állást foglalni, akik hivatalból ’értenek’ a gazdasághoz. Azt talán kimondhatjuk, hogy a helyzet jobb, mint tavaly ősszel volt, amikor szeptembertől kezdődően a globális pénzáramok befagytak. A bajokat még tovább tetézte a gyorsan terjedő pánik és kétségbeesés. A fogyasztói kereslet azonnal visszaesett, a gyárak visszafogták a gyártást, a befektetők pedig hazahívták a pénzeket. A globális pénzporszívó az USA felé szívta a még likvid pénzeket, maga mögött zuhanó tőzsdéket és árfolyamokat hagyva. Ez utóbbi Magyarország számára is keserű valóság volt.

Ehhez képest ma már sokkal jobb a helyzet. A részvénypiacok újra megindultak felfelé, nagyrészüknél 20 százaléknál is nagyobb az erősödés. Kína kezd magához térni, a brit és amerikai ingatlanpiacok mozgolódnak, a német befektetői index két év után ismét pozitívba fordult. Vége. Vége?

Az optimizmus mindig jó, szükség van rá, de csak a megfelelő önmérséklet mellett. Amit most megélünk minden bizonnyal nem egy gyors helyreállás kezdete, sokkal inkább a zuhanás lassulása. Ennek felismerése fontos feladat lenne, főleg a politikusok között. Az ijedtség sokkhatása alatt a világ vezetői sokféle okos és hasznos, a pénzvilág működését befolyásoló szabályalkotás mögé odaálltak, nagy baj lenne, ha most hátradőlnénk.

Nézzük meg közelebbről, mire is alapozom a fent megfogalmazott véleményt, miszerint még nem vagyunk túl a válságon. A tőzsdék legtöbbször megneszelik, hogy zsírosabb profitok vannak kilátásban, ők egy lépéssel a statisztikusok előtt járnak. A kilövések, szakzsargonban a rally-k, gyakran visszaesnek. A Nagy válság idején, 1929 és 1932 között a Dow Jones négyszer is produkált 20 százaléknál nagyobb emelkedést, amit végül az előző szintre való visszazuhanás követett. A mostani válság is több mint öt alkalommal produkált 10 százalékos kiugrásokat: és most is minden alkalommal visszaestek. A többi statisztika helyes értelmezése sem könnyebb. Az ipari termelés például sokkal nagyobb kilengéssel reagált, mint azt a valós kereslet visszaesés indokolta volna. A gyárak azonnal visszavették a termelés lendületét és igyekeztek a raktárakat kisöpörni. Amint a minimális készletszintet elérik a gyártás ismét kapaszkodni fog.

Van két fontos tényező, amely még tovább mérgezi majd a világgazdaságot. Az egyik a szűkös (hitel) pénzkínálat, különösen a buborék gazdaságokban, mint az USA vagy Anglia, ahol a keresletet régóta javarészt a hitel fűti. A keményebb feltételek, magasabb kamatok és a zuhanó eszközárak (főleg a lakáspiacon) spórolásra kényszerítették a háztartásokat. A másik tényező mi vagyunk, azaz Kelet-Európa és többi feltörekvők. A fent említett porszívó és a mögötte álló bizalmatlan (tőke) tulajdonosok jelentik számunkra a problémát, hiszen az ő bizalmuk még évekig nem fog helyreállni. A feltörekvő országok 1,8 billió dollár hitelt görgettek át idénre, nagy részét Kelet-Európa. Újabb hitelekhez a piacról egy darabig sokkal nehezebben juthatunk ezután, csakis óriási kockázati felárak mellett. További probléma a Kelet-Európai régióra nehezedő valuta leértékelődési nyomás, amely mögött elsősorban a régió növekedési kilátásainak romlása, a folyó fizetési mérlegek magas hiánya, és a potenciális pénzügyi stabilitási vonzatok húzódtak meg.

A probléma tehát nagy és súlyos. Az IMF jelentése szerint idén a világgazdaság 1,3 százalékkal zsugorodik, amire nem volt példa az elmúlt 60 évben. Vannak más példátlan dolgok is: az összehangolt nemzetközi cselekvés. A Nagy válság idején minden ország egyedül, javarészt protekcionista intézkedésekkel igyekezett orvosolni a bajokat; ma soha nem látott együttműködésben. A központi bankok 1000 milliárd dollár számra pumpálják a gazdaságba a pénzt, az irányadó alapkamatokat a nullához közelítik, a kormányok pénzzel tömik a bankjaikat, sőt még a jó öreg IMF is gazdagabb, mint valaha. A pénzügyi élénkítő csomagok hatására az átlagos államháztartási hiány közelíti a 9 százalékot – a háromszorosa, mint a válság előtt (a maastrichti kritérium 3 százalék). Ez a mértéke az állami beavatkozásnak példátlan, soha nem látott az emberiség történelmében. Éppen ezért veszélyes is, senki nem tudja, hogy milyen rövid és hosszú távú hatásokkal kell majd számolni.

A válságban minden ország más nehézségekkel küzd, nézzük meg a legfontosabbakat. Amerika, az ország, Obama az elnök, amelyre a legtöbb szem néz, ahonnan a legtöbbet várja mindenki. Az ingatlan lufi itt durrant ki leghamarabb és itt is kezdődött meg a helyreállás is először. A három éve csúcson lévő árak most 30 százalékkal vannak lejjebb. A termelés az elmúlt hónapokban 20 százalékkal esett vissza. A legbátrabb gazdaságélénkítő beavatkozást is az USA fémjelzi, de egyelőre nem lehet megmondani, hogy elég nagy és kiterjedt-e a csomag ahhoz, hogy a növekvő munkanélküliséget megállítsa. A bankrendszerük ugyan tele van pumpálva közpénzzel, de könyveik zsúfolva vannak aknákkal. A nemrég elvégzett bank stressz tesztben jól vizsgáztak a bankjaik, de ha netán egy újabb visszaesési hullám indulna meg a gazdaságban, nem lehetünk biztosak, hogy a szenátuson újra átmennének a bankmentő csomagok. A lakosság és a vállalkozások már elkezdték a spórolást, a nulla közeli állapotról 4 százalékra ért a megtakarítás, ami még mindig elmarad a II. világháború utáni 7 százaléktól, de már valami.

Anglia kéz a kézben jár politikában, de úgy látszik a válságban is, az USA-val. Ami ipari termelésben Németország, az szolgáltatásokban Anglia, különösen a pénzügyi szolgáltatásokban. Éppen ezért a Szigetország még jobban ki van téve a pénzügyi szektor által okozott nehézségeknek, mint Amerika. A gyenge font sokat segít az exportnak (ami relatív, hiszen a felvevő piacok is szenvednek), de a kormány jóval szűkmarkúbban osztogat, mint sok más országban teszik. A gazdasági nehézségek mellé a politikai bizonytalanság is begyűrűzik, a baloldali kormány körül lassan elfogy a levegő.

Németország és Japán, elméletileg jobb helyzetben lenne. Az angolszász országokkal ellentétben nincsen a lakosság eladósodva. A németek persze szenvednek az export visszaesésétől (Németország gazdasági növekedését nagy részben az exportnak köszönhette az elmúlt évtizedben), de amint a készletek leapadnak, újraindulhat a motor. Nehezíti a dolgukat a magas, lassan kétszámjegyű munkanélküliség, ami rossz hír, hiszen a pedáns és amúgy is beosztó németek még jobban visszafogják a keresletet. Ha már az egyre több munkanélküli nem költ, megtehetné ezt az állam. De nem teszi. Habár jelentős összegeket költ, mégsem annyit, amennyit megengedhetne magának. Emiatt Sárközy francia elnök többször is megszólta a németeket – úgy látszik hiába, nem követik Sárközyt a francia modell útján. A német bankok egyébként sem vizsgáztak túl jól, óriási veszteségleírások várhatóak idén.

A japánok igazi fiskális tűzijátékot készítettek. Minden más fejlett ipari országnál nagyobb mértékben költ a kormányzat, így próbálva az immáron két évtizede nyugodt álmát alvó gazdaságot felpiszkálni. A németekhez hasonlóan a japánok sem éreznek ellenállhatatlan kényszert a folyamatos vásárlásra, így az export csökkenése miatt a kormányzati kiadásokon múlik sok minden. A mozgástér szűkül, mivel az államadóság eléri a GDP 200 százalékát!

Franciaország megy a maga útján. Merev gazdaságszabályozása mind a gyorsabb növekedést, mind a gyorsabb visszaesést meggátolja. Egyelőre a válság nem viselte meg őket olyan mértékben, mint sokan várták. Több mint 1000 projektet indított az állam, javarészt infrastrukturális fejlesztéseket, amely része egy 26 milliárd eurós gazdaságélénkítő csomagnak. Jean-Baptiste Colbert, XIV. Lajos pénzügyminisztere óta a francia modell mindig más, mint az angolszász modell, mégis az elmúlt évek heves kritikái után (lassú növekedés, stagnáló munkanélküliségi ráta) a franciák most büszkén húzzák ki magukat.

Kína, ezúttal mint a világ megmentője idénre 6,5 százalékos növekedést vár. Ez szép eredmény lenne, ha e mögött kétharmadban nem az állam állna. Ha már így van, legalább okosan költenek, javarészt infrastruktúrára. Optimisták szerint a növekedés még akár több is lehet, mint a jelenleg ismert hivatalos prognózis. A kínai statisztikákkal egyébként is óvatosan kell eljárni, mivel mind fel, mind le szívesen tologatják a számokat.

Ha mindezt végiggondoljuk, akkor beláthatjuk, hogy messze még az alagút vége. A mostani ideiglenes stabilizáció hosszútávon nem fenntartható állami támogatások következménye. A növekedés sajnos így sem tűnik elég nagynak ahhoz, hogy a munkanélküliségi trendeket visszafordítsa. És ami még rosszabb: a gazdaságok még évekig állami segítségre lesznek szorulva.

Nézzük, mire számíthatunk! A legtöbb fejlett országban a munkanélküliség kétszámjegyű lesz és minden bizonnyal sokáig így is marad. Az olcsóbb üzemanyag árak és a munkanélküliség csökkenő árakat hoz, sok helyütt akár deflációt is okozva, ami sokkal veszélyesebb, mint az infláció. Az államadóság és a költségvetési hiány tovább növekszik, hiszen még több élénkítő csomagra lesz szükség, illetve még több pénzre a pénzügyi szemetes domb eltakarításához. Az OECD tagországok a GDP-re vetítve átlag 75 százalékos eladósodottsággal vágtak neki a válságnak (a maastrichti kritérium 60%). 2010-re elérik a 100 százalékot és a becslések szerint 2014-ben a 140-et! Munkanélküliség, alacsony beruházási kedv, eladósodottság – mindez előrevetíti, hogy lassú növekedés várható és bizony jó darabig nem tér vissza a világgazdaság a megszokott ütemhez.

Új világ van tehát, olyan világ, amelyben minden résztvevő ismeretlen vizeken evez. A világ gazdaságát befolyásoló erőknek egyszerre kell a pillanatnyi problémákkal, a tűzoltással foglalkozni (munkanélküliség, defláció veszélye, zsugorodó GDP), mindezekhez óriási hitelek, államadóságok és megengedő monetáris politika társul, és fél szemmel a jövőbe is tekinteni. Hogyan oldhatóak meg tehát ezek a súlyos, sok tekintetben a II. világháború óta nem tapasztalt nehézségek? Semmi képen nem szabad elhinni a pillanatnyi enyhülésben, hogy már vége. Ha a kormányok visszafogják a fiskális aktivitásukat könnyen járhatnak többen úgy, mint Japán, ahol bebizonyosodott, hogy az elhúzódó gazdasági pangás nagyobb kárt okoz, mint a (túlzott) állami gazdaságélénkítés. Japán nem reformálta meg idejében a bankrendszerét, egy újabb hiba, amelyet másoknak nem szabad elkövetni. A központi bankoknak pedig már most el kell kezdeniük gondolkodni, hogy milyen stratégiával lehet kiszállni egy szép napon a mostani megengedő kurzusból. További fontos lépés lenne, különösen Európában,hogy az adóemelések helyett a nyugdíjkorhatárt emeljék meg a kormányok, bővítsék az adózók körét és ésszerűsítéssel csökkentsék az állami kiadásokat.

Ami Magyarországot illeti. Sajnos az elmúlt években, egészen 2001-től kezdve a pénzügyi mozgásterünket a belső fogyasztás növelésére játszottuk el. A jóléti rendszerváltás ígérete akkor jól hangzott, ma már tudjuk, hogy túl nagymértékű és sajnos prociklikus (ciklust erősítő) költekezésbe kezdtünk. A jelen helyzetben tehát nincs mozgástér, főként azért, mert az ehhez szükséges pénzt senki nem finanszírozza meg nekünk vagy csak nagyon nehezen. Ez sajnos azt jelenti, hogy a belső keresletet befolyásoló valamennyi gazdaságpolitikai eszköz restrikciós jellegű lesz: a fiskális, a jövedelmi és a monetáris politika egyaránt. Mindez a növekedésünk rovására megy, rövidtávon. Éppen ezért kellett az IMF-nek legutóbb engedményt tennie és az elvárt költségvetési hiánycélt magasabbra emelnie. Nyitott gazdaságként sajnos külső partnereink gyengélkedésit is húsbavágóan megérezzük, zsugorodásuk szükségszerűen minket is összenyom, főleg Németország.

A gazdasági összeomlás közvetlen veszélye elmúlt (köszönhetően az IMF hitelnek is), második lépésként most ideje a szükséges államháztartási reformokat végigvinni a bevételi és kiadási oldalon egyaránt.

Mi vár az autóiparra?

Amikor a GM végül bejelentette, hogy csődvédelmet kérnek, nem történt semmi. Az amerikaiak megvonták a vállukat, a Wall Street nem is reagált, a szenátus meg sem említette. A piac már régen beárazta – mondják. Pedig óriási dolog történt, történelmi pillanat volt ez. A gyár, amely egykoron az összes amerikai autó felét adta, a szervezet, amely évtizedekig volt etalon a menedzsment tudományokban, a vállalati hálózat, amely fénykorában nagyjából 3,5 millió embernek adott kenyeret, elbukott. Elbukott, mert túl nagy volt ahhoz, hogy a politika ne támogassa közvetlenül vagy védővámokon és jogszabályokon keresztül közvetett módon. A nagy igyekezetben végül életképtelen óriás maradt, miközben a zord piaci körülményekhez szokott fürge versenytársak óriási darabokat haraptak ki előle az autópiac képzeletbeli tortájából.

A GM bukásának tanulságai bizonyára könyvtárnyi elemzéshez adnak anyagot a szakértőknek. A legfájdalmasabb felismerés azonban talán mind közül az lesz, hogy a piacvesztés és végül a csőd egy folyamatosan növekvő piacon történt. Az egész világon mindenhol egyre több az igény a négykerekűekre. A felmérések szerint a vágy elsőszámú tárgya 5000 dollár feletti éves jövedelem esetén az autó. Miközben a gyárak egyre hatékonyabban és olcsóbban gyártanak, a feltörekvő piacok is egyre nagyobb vásárlóerővel rendelkeznek majd. Az IMF becslése szerint 2050-re 3 milliárd autó lesz a földön a mostani 700 millióval szemben. 5-6 év múlva Kína lesz a világ legnagyobb autópiaca, megelőzve az USA-t és becslések szerint 40 év múlva csak Kínában annyi autó lesz az utakon, mint amennyi most összesen van a világon. Habár a hosszú távú értékesítési kilátások kiválóak, jelenleg és ez minden nagyobb recesszióban így lesz, a kereslet radikálisan visszaesett és fog a jövőben is hasonló helyzetben. A kapacitások szerint jelenleg 90 millió autót képes gyártani évente az emberiség, de most csak 60 millióra van kereslet. Ami az országok közötti megoszlást illeti, nem csoda amit jósolnak a szekértők 2020-ra. Első helyen Kína áll majd, őt követi Japán majd az USA. Németország pedig nagyjából annyit gyárt majd, mind India.

Rövidtávon, az elkövetkező években nagyjából 2-3 százalékos értékesítési növekedésre számolhatunk, aminek javarésze a feltörekvő piacokról származik majd (Brazília, Oroszország, India, Kína). A fejlett piacokon stagnálás vagy éppen csökkenés várható. Mivel a helyi kormányok támogatják, sőt sok esetben elvárják, hogy az autók helyi gyárakból származzanak, így a gyártás fejlődése az elmúlt 6 évben főleg a fejlődő piacokon ment végbe (BRIC), illetve Kelet-Európában. Ezek miatt, illetve az olcsóbb munkaerőnek köszönhetően a gyártókapacitások folyamatosan keletre tolódtak. Ezek a tendenciák továbbra is minden bizonnyal megmaradnak.

Tipold István
DLM Consulting

(Források: The Economist, Time Business&Tech, Pénzügykutató Zrt. publikációk, MNB publikációk)