Az, hogy nem mentünk végig. Mert bár a Dakar kőkemény verseny, 2004 óta sikerült mindig célba érnünk rajta. Most azonban a technikai problémák megakadályoztak ebben. Meglepett az is, hogy a Toyoták sokkal jobban teljesítenek, mint a Minik. Mert arra mindenki számított, hogy a Peugeot megnyeri a versenyt, de őszintén mondom, én azt hittem, a Mini meg tudja szorongatni – erre azonban esélye sem volt.

 

Mindenképp a perui szakaszok voltak a legnehezebbek – bárkivel beszélek, ezt mondja. A sok dűnéhez, a sok homokhoz az utóbbi időben nemigen szokott hozzá a mezőny. Ezek miatt a szakaszok miatt mondja azt a versenyzők többsége, hogy mióta Dél-Amerikába költözött a Dakar, ez volt a legnehezebb verseny. 

 

Négyezer-nyolcszáz méteren keltünk át Peruból Bolíviába, ami azért volt különleges, mert leesett a hó és a helyi kamionok elakadtak. A versenyautóval úgy kellett szlalomozni közöttük, az egyiket balról, a másikat jobbról kerülve jutottunk át a hágón. Az autó viselkedésén is lehetett érezni egyébként, hogy magasan vagyunk – az Opel Crossland X ereje elfogyott, egy-egy gázadásnál nem úgy ugrott, ahogy szokott. Lassabban pörgött fel a ritkább levegő miatt, jóval lomhábban mozgott. 

 

Számunkra nem volt olyan, hogy legjobb. Már az első szakaszon is kellett egy kis pluszt menni, mert nem találtuk meg az egyik waypointot, utána pedig minden nap önindító-problémával küszködtünk. Voltak viszont az egyes napoknak nagyon jó részei, amikor a megmászhatatlannak tűnő dűnéken úgy átmentünk, mint kés a vajon. Amikor lentről felnéztünk az egyik legmagasabbra, emlékszem, hirtelen nem is gondoltam, hogy fel tudunk jutni... A Crossland X azonban simán megbirkózott vele. 

 

 

Két nappal a verseny vége előtt, 7600 kilométer megtétele után egyetlenegy másodperc választotta el egymástól az éllovas kamazos Nyikolajevet és az ivecós Villagrát a kamionosok mezőnyében. Ha megnézzük az autósok versengését, az első és a tizedik helyezett között majdnem tíz óra a különbség, úgyhogy az egy másodperc elképesztően kicsi különbség. Mint ahogy egészen elenyésző különbség volt aközött a két Mini között is, amelyek a második napon ugrottak egymás orrára. Az is ritka, hogy két autó menjen fel ugyanarra a dűnére ugyanabban a pillanatban, de az, hogy két csapattárs – esetünkben Jazid el-Radzsi és Boris Garafulic – szinte lehetetlen.

 

Amikor felborultunk, és nem voltunk a nyomon. Félő volt, hogy senki sem jön majd arra, senki sem vesz észre és senki sem segít visszaborítani, behúzni az autót, hogy elinduljon. Az is viszonylag kiélezett pillanat volt, amikor az egyik dűne tetején megálltunk, nem volt önindítónk és semmi másban nem bízhattunk, csak hogy jön valaki és behúz. Az egyik Volkswagen könyörült meg végül rajtunk. 

 

Az, hogy nem segítenek egymásnak a versenyzők. A legutolsó emlékem, amikor megálltunk és segítségre szorultunk még 2007-ből való, amikor beestünk két homokdűne közé. Az utánunk érkező kamion egyből megállt, és segített. Most viszont, amikor este ott álltunk egy kötéllel a dűnék között, volt olyan kamion, amelyik lassítás nélkül húzott el mellettünk – annyit sem kérdezett, hogy vízre van-e szükségünk. Ilyen régebben, Afrikában, sőt, még itt Dél-Amerikában sem igen történt meg. Egy kicsit kiábrándító is, hogy ennyire máshogy állnak a Dakarhoz a versenyzők. 

 

A motorosokat annyira nem követem, úgyhogy nem tudom megmondani, ki közülük a legjobb, de ahogy elnéztem, ott is elég nagy volt a csillaghullás. Az autósok közül egyértelműen Stéphane Peterhansel a legjobb – a győzelmei magukért beszélnek. Nem hinném, hogy lesz még valaha valaki a Dakaron, aki ennyit tud nyerni, mint ő. A tizenhárom győzelem brutálisan sok. 

A kamionos mezőnyben jelenleg Eduard Nyikolajev a legjobb szerintem – ezt bizonyítja, hogy volt olyan nap, amikor felborult és mégis megnyerte a szakaszt. Olyan, mint a macska, mindig talpra esik.