Szó sincs róla. Tősgyökeres XVI. kerületi, lokálpatrióta vagyok. Ide születtem 1970-ben, a szüleim is itt élnek, ide nősültem és itt is akarok maradni.

 

 

Már gyerekkoromban autómániás voltam. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején számunkra a Zsiguli még nagy dolognak számított. Emlékszem, a 80-as évek elején az első fekete-fehér  Forma-1 közvetítésekre a tévében Dávid Sándor kommentálásával. Az autó mint szerkezet, mindig is közel állt hozzám. Gyerekkoromban a vidéki nagyszülőknél - mint oly sokan mások az én generációmból -  egy-egy földúton egyesben, kettesben vezethettem a kocsinkat. Alig 10 éves voltam, és ugráltam örömömben. Apukám első autója a klasszikus Trabant 601 volt, de az első igazi családi autóként egy 81-es évjáratú, tolótetős Wartburg 353 Deluxe-ra emlékszem. Akkoriban nagyon menőnek számított, viszont erős karok kellettek ahhoz, hogy ki tudjuk nyitni a csattintós, pattintós tetőt. Aztán, amikor édesapám vett egy Renault 5-öst, megörököltem a Wartburgot. 

 

 

Hm. De! Sorkatonaként. Remélem, már elévült. Ne gondoljon semmi hajmeresztőre! Másfél évet húztam le a seregben. Az utolsó 8 hónapot egy olyan helyen töltöttem,  ahol az írnoki munkaidőm  nagy részét a gépjármű-nyilvántartás foglalta le. Az UAZ 469-nek 16,5 liter volt a normája 100 kilométeren. Az ügyesek persze simán kihozták 10-11-re. Ki lehet találni, hová lett a többi. Aztán ott volt a hatalmas, klasszikus, összkerékmeghajtású Ural-375, a szovjet ipar remeke. Nem is beszélve a Zil-131-es teherautóról. Óriási érzés, amikor az ember ezzel haladhat pár métert. Különösen úgy, hogy még jogosítványom sem volt. Ültem én Csepelben is. Szerintem ezek a mai napig mennek. A haditechnika egyébként mindig is a hobbim volt a történelem mellett. 

 

 

Saját generációmhoz képest elég későn, 21-22 évesen. Ez kamaszkoromban, amikor elkezdtem szakmát tanulni, valahogy elsikkadt. Nem az a típus voltam, aki  kikövetelte, hogy legyen jogsija, mellé meg autója. Akkor már egy négycsillagos szállodában dogoztam, szinte éjjel-nappal. Amikor az ember fiatalon beleszalad a nagy életbe, akkor a fontossági sorrendek mások. Különösen a vendéglátóiparban. A Kresz-tanfolyamot sem vettem komolyan. Előfordult, hogy be se mentem vizsgázni, mert előző éjjel buliztunk. Máskor meg vizsga közben felálltam azzal, hogy ehhez nekem nincs kedvem. Végül azért csak letettem a vizsgát. 

 

 

Viszonylag későn. Gyorsan lépdeltem előre a szakmában, de az autó akkor még nem hiányzott. A tanulóévek után majd 9 évet dolgoztam egy négycsillagos szállodában, majd 1999-ben - 29 évesen- az újra nyitó Centrál Kávéház konyhafőnöke lettem. A 2000-es évek közepén  megint egy négycsillagos szálloda következett, aztán egy újonnan nyitó étterembe kerültem. A 90-es években már dolgoztam Svájcban, Németországban. Oda akkor még nem kocsival jártam. Közben, megnősültem, és  megvettem életem első "komolyabb" saját autóját, egy bilikék, kocka 2105-ös Ladát. Nagyon menő volt, mert eltört a kipufogó, és rakattam rá egy sportkipufogót meg egy tuning kormányt. Na, ez se fogyasztott 11-12 liter alatt soha. Ennek ellenére nagyon szerettem, használtam is jó pár évig. Annyira, hogy a végén már nem nagyon voltak ilyen kocsik az utakon. 

 

 

Igen, egy Renault 5-ös. Aztán 2004 körül elárasztották az országot a Nyugat-Európából behozott, használt Ford Escortok. Sikerült megvennem egy ilyen full extrás, gyönyörű, fehér autót. De hamar kiderült, hogy balszerencsét hoz. Kétszer jöttek belém hátulról, egyszer meg elvitték az elejét - nem én voltam a hibás. Elegem lett, leadtam az Escortot. Valami nagyon bohóc pénzt adtak érte, de már szabadulni akartam tőle. De a történetnek itt nincs vége. Évekkel később, egy munka kapcsán összefutottunk egy autókereskedővel. Kiderült, hogy azt a kocsit ő vette meg, és életében ilyen rossz üzletet még nem csinált. Alighogy elhozta a kereskedésből, darabokra esett szét. De az az Escort még az utódjára is átvitte a fátumot. 2006-ban ugyanis megvettem helyette életem első - és valószínűleg utolsó - nullkilométeres autóját, egy csodálatos Skoda Octaviát. Svájci hitelre. Imádtam, de kiderült, hogy egy Lexust vehettem volna abból a pénzből, amit kifizettem érte. 

 

 

Utána lett egy használt, injektoros, 150 lóerős motorral szerelt 4-es Mondeóm.  Ekkor már a 2010-es években járunk. Egy alkalommal egy kis reklámetüdöt forgattunk, és a Mazda képviselője is ott volt. Beszélgettünk lehetséges együttműködésről. Ez ugyan nem jött össze, viszont megtörtént a jó értelemben vett etetés. Betoltak a fenekem alá egy full extrás, automata, 200 lóerős, gyönyörű, bordó Mazda6-ot, ami rögtön megfogott. Azonnal visszavittem a Mondeómat. Ekkor, 2014-ben kezdődött autós életemben a Mazda- korszak. Igaz, nem túl szerencsésen. A gyönyörű, grafitszürke Mazda6-ot összetörtem. 

 

 

Hál' istennek ép bőrrel megúsztam. Külváros, teli zöld, ő jön egyenesen, én kanyarodom balra. Nem vezetek rutinból. Én már bekanyarodtam. Ha ő 60-nal jön, semmi baj. De azzal nem számolsz, hogy szemből valaki mindenáron át akarja tolni magát 100-110-zel. Az autóm jobb hátsó részét kapta el. De a Mazda kiválóra viszgázott biztonságból: az összes légzsák kinyílt, és én itt vagyok. Egy másik típusból aligha szálltam volna ki a magam erejéből. Sokszor belegondolok, mit kellett volna másként csinálnom. Nehezen teszem magam túl rajta. A történet azonban a helyszínen targikomédiával folytatódott. Ott álltunk a roncsok mellett, már sötétedett. Kihívtam a rendőröket. Már vagy ötven perce várakoztunk, de még nem ért ki a rendőrség. Tán két percre voltak, amikor egy Mercedes belefutott a roncs autóm bal oldalába, ami még nem volt törött. Amikor kijöttek a tűzoltók, mondtam is nekik: ne nézzétek, inkább gyújtsátok fel! 

 

 

Nem, de így is totálkárra írták az autót. Szerencsére mindig kötök Cascót. Utána nagyon kerestem egy minőségi használt autót. Újat nem, mert miután megégettem magam, nem vagyok hajlandó hitelt felvenni. Végül tavaly április végén vettem meg ezt az autót.  Mazdásokon keresztül hozták be az országba: egy 2014-es Mazda6-ot, viszonylag kevés futott kilométerrel. Megnézettem egy szerelővel, aki mobil kamerás átvizsgálóval, sztetoszkóppal 40 percen át vallatta. Ez egy bordó, 2,2-es, 150 lóerős dízel kombi. Rendesen fel van extrázva, nagyon kényelmes. Kisebb ugyan a beltere mint a Mondeóé, de  amikor beülök, az autó szinte magába akar szívni. Életre kel, örül neked, hogy te vezeted.  Egy jó ismerősöm nemrég vett egy 2015-ös Mazda3-at, úgy hogy előtte közölte: nem akar se dizelt, se Mazdát. De beleült a kocsiba, és közölte: "Én ebből nem szállok ki." 

 

 

A legfontosabb, hogy barátságos legyen belülről. Érezzem, hogy befogad. Korábban nagyon tetszett a hatalmas amerikai Sedan, a Chrysler CC. Ám amikor beültem, ridegnek, merevnek találtam. Kívülről nagyon szép, de idegen tőlem. Minden autónak van saját aurája, illata. Kell az az érzés, hogy három hónap vagy egy év múlva is úgy ülök bele a kocsiba, mintha most ültem volna bele először. Én impulzív ember vagyok. Gyakran hallgatok az érzéseimre. Nyilván fontos  döntéseket racionális alapon hoz meg az ember, de hajlamos vagyok arra, hogy befolyásoljon, ami megfog. Nagyon szeretem a pilóta érzést, amikor mindent könnyen elérek, ha minden kézre esik. Nem akarok sokat matatni.  Ami nekem talán a legfontosabb, hogy jól körbe lehessen látni. Nyilván az is fontos, hogy a 190 centimmel is kényelmesen elférjek benne. A mai extrák nem csábítanak el. A tempomatot kifejezetten utálom. Azokat a plusz szolgáltatásokat preferálom, amelyek úgy könnyítik meg a vezetést, hogy nem altatják el túlzottan a sofőrt. A Mazdában találkoztam először a holttérfigyelővel, ami viszont remek dolog.

 

 

 

Igyekszem karbantartani az autóimat. Ha picit is zörög valami, nem kezdem el megszerelni, nem nyúlok hozzá, nem az én műfajom. Én főzni tudok. Egyből megyek a szerelőhöz, megnézetem. Felét megértem, felét nem, de legalább próbálok úgy csinálni, mint aki érti. Nem mindig sikerül. A külcsínre és a belbecsre is megpróbálok figyelni. Már most frusztrált vagyok, mert az elmúlt héten nem volt időm lemosatni, kitisztítani. Lehet, hogy más azt mondaná, hogy tiszta, de az én mércém szerint koszos.

 

 

Abszolút munkaautó. Nagyon sok helyre járok az országban. Rendezvények, partik, fesztiválok, falunapok. Holnap délelőtt tanítok egy középiskolában, de délután ötkor már Bács-Kiskunban tartok reformkonyhás előadást, és ott a helyszínen főzök. Hűtődobozban viszem le az előkészített, megpucolt alapanyagokat meg egy pici mobilkonyhát. A Mazdába mindez befér. Évente több  mint 30 ezer kilométert autózom. Jórészt a vidéket járom. Az más kérdés, hogy még a sarokra is kocsival járok. Nagyon szeretek autózni, a mai napig nem zavar, hogy kocsival el kell ugrani az ötszáz méterre lévő zöldségeshez. Erre persze rá lehet fogni, hogy én egy lusta disznó vagyok. Ez nem igaz. Szeretek sétálni, sportolok is, de mindig jó érzés beleülni az autómba. Engem nem fáraszt az, hogy egy falunap után este 8 órakor volán mögé kell ülni, és le kell vezetni Pestig két és fél órát. Nem azt mondom, hogy pihentet a vezetés, de én nem tudok úgy elfáradni, hogy bealudjak. Persze előfordult, hogy M5-ösön jöttem haza Szeged mellől, fél órára voltam az otthonomtól, mégis kiálltam az M0-son 20 percre szunyni.