A példánkban szereplő gépjármű egy 2006-os gyártású családi kocsi, 1.3-as dízelmotorral. Számítógép-vezérlésű gép, sok-sok érzékelővel, amelyek a motorvezérlésnek szolgáltatnak adatokat. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az eléggé nagy, dobozszerű karosszériájú batár elmegy száz kilométert öt és fél literes fogyasztással. Vagy akár még négy liter alatt is, ha a gazdája, mint ezé a példányé is, tudatosan odafigyel a Föld olajkincsének kímélésére, a légkör minél kisebb mértékű szennyezésére, na meg a saját kiadásaira. Csak semmi padlógáz, városban óvatos gyorsítások, piros lámpa előtt gurulhat üresben a kocsi, országúton és autópályán pedig minél kevesebb üzemanyagot alakítsunk át légörvénnyé, nem kell száguldozni – ebben a kis országban úgyis csak perceket nyernénk vele. Csak úgy hízik a tulajdonos mája, ha tapasztalja, hogy mennyit takarított meg „tudományos” vezetési stílusával.

Aztán jön a kijózanodás. Először, amikor rájön valaki, hogy hiába böngészte át tüzetesen a kezelési útmutatót, abban egy árva szó sem volt arról, hogy környezetvédelmi szempontból nincs különösebb ok a melldöngetésre, mert megannyi más járműéhez hasonlóan ez a motor is termel dízelkormot – természetesen a fejlett motorvezérlésnek tulajdonítható tiszta égésfolyamatnak köszönhetően csak minimális mennyiségben, de akkor is –, amely rákkeltő közellenségnek van kikiáltva. Kétségkívül okkal, noha alig ismerek olyan anyagot, amely túladagolva ne lenne ártalmas, vagy akár karcinogén, de ezt most hagyjuk. Azt a picike mennyiséget is ki kell küszöbölni, amelyet egy ekkora motorka kibocsát. Erre szolgál a dízel-részecskeszűrő (Diesel Particulate Filter – DPF). Ami nem egyéb, mint a kipufogócső kibővített részében egy kerámiadarab, afféle lyukacsos tégla. Tehát nem ritka, nemes fémmel bevont katalizátor, amelynek a kerámiatest csupán hordozója, hanem egyszerű, közönséges szűrő. Márpedig a szűrőben benne marad, amit kiszűr. Benne marad, és idővel felhalmozódik, eltömi a porózus anyag finom járatait.

Ekkor, a szűrő két vége közötti nyomáskülönbségből, észreveszi a számítógép, hogy tisztításra van szükség, és nagy mennyiségű gázolajat fecskendez be a kipufogóba, amely elégve leégeti a kormot. Ott és abban a pillanatban, amikor az adatok túllépnek egy határértéket. Hogy ez éppen városban, az óvoda utcájában, vagy a nemzeti park látogató-útvonalán történik, cseppet sem érdekli a szoftvert, éget és kész. Hogy ilyenkor mi jön ki a kipufogón, azt jobb nem elképzelni. Kicsit olyan az egész, mintha valaki nem az ablakból egyenként dobálná ki a szemetet az utcára, hanem kukába gyűjtené, és azt borítaná egyszerre a járdára az erkélyről.

Mivel menet közben nem jelzi semmi, hogy mi történik, tisztább marad az autós lelkiismerete a levegőnél, amelyet épp elfeketített. Majd, a kocsi tízéves korában jön az igazi hideg zuhany. A műszerben kigyullad a „Motorhiba” jelzőlámpa, és a számítógép szükségüzemmódra állítja a motort: lehet menni vele, de csökkentett teljesítménnyel. Előzni nem tanácsos, annál inkább hamarosan felkeresni a szervizt. Ahol közlik, hogy nem segítettek a koromszűrő-kiégetések, a takarékoskodó vezetési stílus miatt úgy eltömődött az egész, hogy cseréni kell. Sebaj, aligha lehet drága egy bádoglemezbe csomagolt lyukacsos tégla, gondolja az ember. Ám sajnos téved, mert az autóalkatrészek ára nem piaci törvényeket követ: a részecskeszűrő annyiba kerül, mint a jármű akkori értékének bő harmada. Ennyit kiadni érte akkor is sima őrültség, ha valójában azért többe kerül előállítani egy téglánál, a konklúzió tehát gazdasági totálkár.

Vagy pedig a szűrő kitisztíttatása erre szakosodott műhellyel, egybekötve a motorvezérlő számítógépben a hibajelzés törlésével. Áztató folyadékba merítve, ultrahang-frekvenciával rezgetve jórészt visszanyeri átjárhatóságát a szűrő. Ez az eljárás ráadásul legális, ellentétben a szűrő kilyukasztásával, és sokkal kevesebbe kerül a cserénél. Pillanatnyi megkönnyebbülés, fellélegzés, mégsem kell kiselejtezni az autót.

Ez az a pillanat, amikor kapcsol a kocsi tulajdonosa: ha a tíz év alatt megtett 140 ezer kilométeren nyomtam volna a gázt, hogy élvezetesen menjen az autó, és a nagy hőmérsékletű, bőséges kipufogógáz tisztára égesse a szűrőt, akkor az egyliternyi fogyasztástöbblet százezrekkel kevesebbe került volna, mint egy szűrőcsere. Innen kezdve vidáman dalolva tolja a padlógázt: ihaj-csuhaj, sose fogy ki a kőolaj, elfér az atmoszférában ennyi emisszió!

A jelen állás szerint mindössze azt javasolhatjuk autóstársainknak, hogy tudakolják meg, mennyibe kerül kocsijukhoz egy részecskeszűrő, aztán számoljanak egy kicsit, és dolgozzanak ki ésszerű vezetési stílust. A brüsszeli és lokális kormányzatoknak pedig azt, hogy bánjanak csínján olyan előírások bevezetésével, amelyek csak látszateredményt vagy még annál is rosszabbat hoznak. Talán inkább ki kéne próbálni hosszabb távon is egy-egy műszaki megoldás hatását, mielőtt kiderül, hogy  végül az autósnál marad a Fekete Péternek nyilvánított korom, a használhatatlan, de annál drágább szűrővel együtt. Autók, autósok millióival felelősségtudatosabban kellene bánni, mint hogy a jármű amúgy sem túl hosszú élettartamán belül jöjjenek elő olyan buktatók, amelyek elértékteleníthetik egy átlagos család – a lakás után – második legdrágább vagyontárgyát, a korántsem luxusnak számító, hanem az életvitelhez nélkülözhetetlen gépkocsit.