Az interjú első részét ITT olvashatja el.

Ha vidékre kellett vinni a riportereket, te nem feltétlen maradtál és vártál a kocsiban, hanem te is bementél a kollégákkal, szerettél beleszagolni a dolgokba.

Hogyne. Annyi sok érdekes helyre mentünk el, én szerettem meghallgatni nemcsak a kész anyagot, hanem látni, hallani azt is, ahogyan készül. Ráadásul amíg nem volt bekapcsolva a magnó, egy csomó másról is meséltek.

Milyen volt a viszonyod a kuncsaftokkal, a kollégákkal? Ki volt a rossz kuncsaft, és ki a jó, a beszélgetős, vagy a hallgatag? A viszonyod velük változó volt, vagy emberfüggő?

Nagyon emberfüggő volt. Az első 5-10 percben azonnal kiderült, hogy az utasom épp elfoglalt, van-e valami munkája, amíg odaérünk a helyszínre, vagy fel kell készülnie egy beszélgetésre, eseményre. Vagy épp rosszkedve van, vagy csak nem akar beszélgetni, vagy épp nyitott a beszélgetésre. Ez általában kiderült már az elején, és én ahhoz alkalmazkodtam. Rossz viszonyban senkivel nem voltam. Akivel nem szerettük annyira egymást, de még ez sem jó kifejezés, azzal sem voltam rosszban, mert tiszteletben tartottuk egymást, ami olyan volt, meghallgattam, megbeszéltük a dolgokat, és kész. Úgy voltam vele, ha egy hosszú útra mentem, ahol össze voltunk zárva reggeltől estig, akkor azon voltam, hogy töltsük a lehető legkellemesebben. Voltak olyan utasaim, akik egy idő után direkt engem kértek sofőrnek, mert szerettek velem utazni. Alapvetően mindenkivel jóban voltam.

Jó csapat volt a gépkocsi-vezető csapat?

Igen, nagyon. A műszaki kollégáktól, a Kossuth Krónikáig, a külügyi osztálytól a Petőfiig, a Bartókig, mindenhol jó kollégák voltak. El sem tudom mondani hányféle és milyen műsorokban vettem így részt…  a Napközben, a vallási műsorok, a „Ki nyer ma?”… Volt olyan, akivel már szemvillanásból tudtam, hogy mi fog következni. Előfordult, hogy élő sportközvetítés közben elszakadt egy mikrofonkábel, két másodperc alatt kicseréltük úgy, hogy észre se vette a hallgató, hogy volt valami gubanc.

A rádiós közvetlen kollégáid nemcsak jó csapatot alkottak, de az életed párja is kollégád volt évekig, vagyis a magánéleted is onnan „épült fel”.

A magánéletem is onnan származik, mert ezt az ún. „csavargós” munkát, mikor olyan a beosztásod, hogy elmész több napra, későn kezdesz, vagy későn végzel, tehát ezt a nagyon hullámzó beosztást azért nem biztos, hogy egy kívülálló tolerálja hosszú ideig. Tudta a másik felem, hogy milyen a munkám, elfogadta, és ebből nem volt vita soha.

A jó házasság titka, hogy keveset vagyunk együtt a párunkkal?

Még akár az is lehet. Ez abszolút ember- és kapcsolatfüggő.

De az kétségtelen, hogy aki meg tudja érteni, mert ő maga is abban a világban él, azzal valószínűleg jobb lesz a vizony.

Az nagyon sokat segít, és jó támaszt jelent.

Egy rádiós kollégának az volt az érzése, hogy a leghatározottabb, a legerősebb jelleműek egyike pont az egyetlen nő volt a csapatban.

Tudom, ezt hallottam mástól is. És igaz is volt a munkára is, én nem voltam egy félénk tutyi-mutyi, sűrűbe bevihető. A mai napig tudom, hogy mit akarok, és nem ijedek meg az árnyékomtól. Ez ott is látszott, mert azért voltak zűrös esetek, helyszínek, amikor olyan helyekre kellett bemenni, és helyt kellett állni.

Például?

Be kellett menni egy elég kemény cigánytelepre. Ahol nagyon oda kellett figyelni az autóra, mert a közvagyonra vigyázni kellett. De én nem attól voltam megijedve, hogy bántódásunk esik, mert én a helyi emberekkel mindig nagyon jól megtaláltam a hangot olyannyira, hogy a végén már ők ajánlották, hogy vigyáznak az autónkra. Vagy például, amikor a rendszerváltás idején Kaszópusztára kellett menni, bizony már ott rezgett a léc, hogy mit kérdezhetünk, mit fényképezhetünk. (Kaszópuszta arról volt híres, hogy Czinege Lajos, a Kádár-korszak honvédelmi minisztere és tábornoki kara rendszeres vadászhelye volt, és köztudottan nagy bulik, dínom-dánomok voltak.) Volt olyan, amikor el is kellett menekülnünk, mert fotóriporterrel mentünk oda, és bizony úgy kellett eldugdosnunk a tekercset, mert figyeltek minket. Kalandos módon jöttünk ki végül. Mondták, hogy, akit keresünk, a főépületben van, és mi szépen el is indultunk arrafelé, majd egy kövér gázzal jó hosszú kettessel kirongyoltunk onnan.

Volt-e rá példa, hogy megbüntettek a rendőrök?

Igen, egyszer.

Egyszer?

Igen. Szabálytanságom volt, de csak egyszer büntettek meg.

Miért? Nem volt nálad izzókészlet?

Nem. És azért, ami miatt engem akkor megbüntettek, 1-2 évre rá feloldották. A Nagyfuvaros utcából mielőtt odaértünk a Népszínház utcára, balra volt a Bérkocsis utca. Az egy ilyen bejáratott útvonal volt a városból vissza a Rádióba. És egy idő után a Nagyfuvaros utcában kitették a balra kanyarodni tilos táblát a Bérkocsi felé.

És te nem vetted észre?

Dehogynem, észrevettem, csak siettünk vissza a Rádióba. Mondom, áh, én nem bindzsizek, fogtam, kiraktam az indexet, hogy azért szabályos legyek, és lássa a többi autós, mire készülök. Nem én voltam az egyetlen, aki ott bekanyarodott. Ahogy bekanyarodtam, a rendőrök meg is állítottak a Bérkocsi-Auróra sarkán. Aztán, mivel siettünk, lehúztam az ablakot, kitettem a kezem, és mondtam, tudom, hogy szabálytalan voltam, és kértem, mondják meg mennyibe kerül, aztán hadd menjünk, mert muszáj időre beérnem a Rádióba. Le is rendeztük, és el is engedtek. Rá 1-2 évre megint levették onnan a táblát.

És olyan baleset vagy veszélyhelyzet nem volt, ami elvette volna akár egy kicsit is a kedvedet a vezetéstől?

Veszélyes helyzetek voltak. Azért az utakon adódnak olyanok, baleset is volt, de mindig belém jöttek hátulról, sose én okoztam. Saját hibás balesetem sosem volt. Egyik Pécs környékén volt, és az az autó totálkáros lett, amelyik belém jött. Az Orczy téren is volt ilyen, az is totálkáros lett. Hát ugye, a Volgának nem ellenfele semmi, csak maximum egy teherautó. Veszélyes szituációk voltak, amikor ki kellett védeni például más szabálytalanságát. Például, amikor mentünk Békéscsabára, hiába én mentem bele a másikba, be kellett bizonyítani és sikerült is, hogy nem én voltam a szabálytalan. Egy hosszú egyenes útszakasz volt, nagyon lassan ment előttem egy Polski. Kimentem előzni, sebességhatáron belül, és egyszercsak hirtelen elém kanyarodott. Ment a szántóföldekre, a melósoknak vitt ételt, de kiderült, hogy a bácsika csontrészeg volt. Én annyit tudtam csinálni, hogy fékezéssel visszahúztam a kormányt, és gondoltam, hogy elférek mögötte. Le nem akartam menni az úttest mellé, mert ott egy ilyen lapályos rész volt, meg vasúti sínek, bokrok, és ha arra rámegyek, fölborulunk. Jól is számoltam. Csak a bácsika nagyon lassan kanyarodott, és akkor én már láttam, hogy elkerülhetetlen az ütközés. Az utasomat még le is fogtam a jobb kezemmel, hogy védjem őt, aztán csattantunk egy nagyot. A biztonsági övekben el is durrant a patron, és lehúztak minket az ülésbe. A mi autónknak teljesen összetört az eleje, de aki mögöttünk jött, nagyon rendes volt, mert mindjárt félreállt, rendőrt hívott, segített nekünk. Az idős bácsi nem ismerte el a hibáját, hogy elénk kanyarodott úgy, hogy mi már kint voltunk előzésben. Mint kiderült, rendben volt a biztosítása, semmi oka nem volt a vitára, megírtuk volna a papírt, és elköszönünk. Én feltelefonáltam a Rádió garázsába, mert el kellett minket vontatni. Aztán megérkezett a rendőrség, fölvették a jegyzőkönyveket. És akkor még visszafelé be kellett mennünk a szarvasi rendőrségnek a telephelyére, mert ott megmérték az autónkat, hogy nem műszaki hiba okozta-e a balesetet. Ott helyben meg is szondáztak minket, a bácsit még elvitték vérvételre is, és akkor csak annyi volt, hogy kaptam egy értesítést, hogy engem teljesen felmentettek, mert a bácsinak olyan mértékű volt az alkoholfok a vérében, hogy már nem szabálysértés volt, hanem bűncselekmény, és bíróság elé kellett állnia.

Osztod-e azt a véleményt, hogy ha megfelelő sebességgel, normális fizikai, mentális és lelki állapotban, jó állapotú kocsival megy az ember, a balesetek nagyon nagy részét ki lehet védeni?

Ezzel teljesen egyetértek, ez igaz, én is ezt mondom. A közlekedés egy nagyon komoly társasjáték. És pontosan azért, mert már ennyire felgyorsult a közlekedés, nagyon oda kell figyelni egymásra. Tiszteletben tartani, segíteni egymást. Én azt látom, hogy a figyelmetlenségből, a nemtörődömségből, a jogos vagy jogtalan előnyök szerzésétből sok a baj csak azért, hogy három méter előnye legyen. Ezekből adódnak a balesetek, hogy majd én megmutatom, ki az úr az úton. És még valami: megszigorítanám a jogosítványszerzést. Ma már boldog boldogtalan vezet, olyan is, aki sosem látott vizsgabiztost. Ez így nem jó. És állítom, hogy sokan vannak olyanok is, akik egyszer megszerzik a jogosítványt, és utána soha többé nem érdekli őket, ha változásokat vezetnek be, és el is felejtik, amit KRESZ-ből tanultak. Ezzel kéne kezdeni valamit.