Második nagy nemzetközi címét szerezte meg Michelisz a TCR World Tour szezonzáró, makaói versenyhétvégéjén. A futam előtt a hímesházai pilóta még harmadik helyen állt Yann Ehrlacher és Rob Huff mögött 1 ponttal lemaradva, de a kaszinóvárosban a pole pozíciót és az első futam első helyét is megszerezte, így viszonylag nyugodtan várhatta az utolsó futamot, amelyen elég volt a kilencedik hely is a bajnoki címhez. A Hyundai Elantrával versenyző 39 éves magyar versenyző a szezon során összesen 20 futamon indult, ebből négyet megnyert és további három alkalommal volt dobogós, összesen 440 pontot szerzett. 2019 után most a második alkalommal nyerte meg a legrangosabb címet a TCR szabályrendszerben, ami gyakorlatilag két világbajnoki címmel ér fel.

Michelisz idei teljesítménye nem csak a bajnoki cím miatt marad emlékezetes. Az első három fordulóban már két győzelme és egy második helyezése volt, ami karrierje legerősebb kezdését jelentette. Kiegyensúlyozott teljesítményét mutatja, hogy az idény 20 futamából csak egyen nem szerzett pontot (sajnos éppen a Hungaroringen, ahol a második futamon összeütközött egy előtte megpördülő autóval). Idén győzelmet aratott a legendás ausztráliai pályán, Bathurstben is, ami gyermekkori álmai közé tartozott.

A bajnoki cím megnyerését és a hazautazást követően a még jetlagtől szenvedő Michelisz első útja itthon a főszponzora, az OMV által megrendezett budapesti sajtótájékoztatóra vezetett, ahol értékelte a szezont, elárulta a jövőre vonatkozó terveit, és kifejtette a véleményét a rajongókat leginkább érdeklő kérdésekről.

Az idei szezonzáró hétvégéről:

„Elmondhatatlanul büszke vagyok, hogy megszereztem a TCR World Tour bajnoki címét. Ez a szezon nagyon kemény volt, hihetetlenül kiélezett volt a verseny, és pályafutásom talán legjobb, leginkább összeszedett teljesítményére volt szükségem a győzelemhez. Az az igazság, hogy 2019-ben az volt bennem a malajziai harmadik futam leintése után, hogy én ezt a feszültséget még egyszer biztos, hogy nem fogom kibírni. Az is nagyon izgalmas utolsó futam volt, sőt, az talán még izgalmasabb, mint a mostani. Akkor biztos voltam benne, hogy egészségkárosító hatású számomra az ilyen mértékű izgalom. Úgyhogy az idei évben reménykedtem benne, hogy ha harcban leszek a bajnoki címért, akkor egy kicsit simább lesz az ehhez vezető út, de ez végül csak részben volt így.”

A tavalyi szezonról:

„Nagyon nehéz volt a tavalyi évem. Szerintem, ha nem követem el azt a buta hibát, az elején, akkor harcban lehettem volna a bajnoki címért, de egyszerűen nem voltam elég összeszedett, és emiatt az, hogy nem nyertem bajnokságot, borzasztóan zavart. Úgy voltam vele, hogy ezt a hibát, vagy ezt a hiányosságot az idei évben valahogy orvosolni kell. Az, hogy milyen eszközökkel, az egyébként soha nem egyértelmű, de én azt éreztem az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok másokra figyelni, mert tudtam azt, hogy ha saját magammal foglalkozom és nem hibázom, akkor ott lehetek a végén az esélyesek között. Sokkal nyugodtabb voltam, mint 2019-ben, ez a hozzáállás nagyon sokat segített a szezon hajrájában.”

A test-test elleni közdelemről:

„A túraautózásban mindig benne van a pakliban a test-test elleni, koccanásokkal járó küzdelem, elég régóta csinálom már ezt ahhoz, hogy tudjam. Nyilván voltak idén is olyan helyzetek, amin felhúztam magam. Ilyen volt például az uruguayi eset, amikor az egyik versenytársam az egyenesben próbált meg lelökni a pályáról, vagy Sydney-ben, amikor második helyen haladtam, de az előttem haladó versenyző büntetést kapott, így igazából én vezettem a futamot. Ekkor úgy jöttek nekem hátulról két autóval, hogy visszaestem négy-öt-hat pozíciót. Ez mind-mind nagyon sok pontomba került, és borzasztóan bosszantott is. Emiatt a vetélytársakkal sörözni, meg szörfözni nem járunk együtt, csak a csapattársammal. Mi, pilóták kitomboljuk magunkat az adott versenyhétvégén, aztán két héttel később találkozunk és kis túlzással, mintha semmi nem történt volna. Tehát mindenki elfogadja, hogy más autókat vezetünk és ki-ki harcol a saját érdekeiért.”

A szezon fénypontjáról:

„Idén a bathursti hétvége nagyon különleges volt, van rá bizonyítékom, hogy egy tizenpár éves interjúban egyszer már elmondtam, hogy ha választani lehet, akkor Ausztráliába szeretnék valamikor eljutni, és a bathursti pályán szeretnék valamikor futamot nyerni. Nekem a top 3 kihívást mindig is Nürburgring, Makaó és Bathurst jelentette, épp ezért borzasztó nagy elégtétel volt idén, amikor az utolsó előtti versenyhétvégén Ausztráliában ezen a legendás pályán is futamot tudtam nyerni.”

A motiváció megtartásáról:

„Nyilván ilyen rövid idővel a bajnoki cím megszerzése után az emberben van egy ’jóllakottság’ érzés, de azt már megtapasztaltam, hogy ez nem tart nagyon sokáig. 2019-ben azt hittem, hogy innentől kezdve igazából megvagyok, és nincs cél, amit el szeretnék érni, de aztán az érzés kezdett elmúlni, és tudom, hogy most, a második után ez még gyorsabban fog jelentkezni. Várom a következő pillanatot, amikor a bajnoki címért küzdhetek és esetleg, ha úgy akarja a Jóisten, akkor valamit újra nyerhetek is.”

Arról, hogy más-e ez a bajnoki cím, mint az első:

„2019-ben kicsit nagyobb volt az eufória a bajnokság megnyerésekor, ami annak köszönhető, hogy az életben az első szerelem és az első bajnoki cím a legintenzívebb. Második alkalommal is nagyon-nagyon jó érzés nyerni, de valahogy az ember már felkészültebben várja ezeket az érzéseket. Azért most is elérzékenyültem, amikor átmentem a célvonalon, szépen le is hajtottam a plexit, hogy hadd legyek egy kicsit magammal. Nehezen önthetők szavakba ezek a pillanatok.”

Az utolsó verseny kulcspillanatáról, amikor úgy tűnt, Huff-nak mégis van esélye megnyerni a futamot (és a bajnokságot):

„Makaóban nekem a második futamon, függetlenül attól, hogy mit csinálnak a többiek, a nyolcadik helyen kellett célba érnem, hogy biztosan megnyerjem a bajnokságot. A kilencedik helyen haladtam, de az autóm elég gyors volt hozzá, hogy tudjak még előzni egyet, vagy akár szerintem kettőt is, ha kellett volna. A csapatnak volt felkészült forgatókönyve erre a helyzetre. Emiatt nekem a második futamon már egy pillanatig nem volt kérdés, hogy meglesz a bajnokság onnantól kezdve, hogy balesetmentesen átvészeltem a rajt utáni néhány kanyart, és nem lett műszaki hibám. Láttam én is, hogy hol tartanak a legfőbb riválisok, de úgy érzem, fel voltunk készülve minden eshetőségre. Én is izgultam, de a szezon során voltak – bármennyire furcsa is kimondani – izgalmasabb, számomra még nagyobb pulzust eredményező szituációk, mint ez az utolsó futam.”

A magyar versenymérnökéről:

„Nagy segítséget jelentett, hogy idén is Boriszov Dániel volt a versenymérnököm, akivel nyolc éve ismerjük egymást, még a versenycsapatomból, a M1RA-ból. Ő már szinte kitalálja a gondolataimat, és az, hogy egy nyelvet beszélünk, nagy könnyebbség, mert amikor a beállításokról, vezetés közbeni érzésekről kell beszélni akkor az apró nüánszokat, finomságokat sokszor még az anyanyelvén is nehéz kifejeznie az embernek.”

Más szakágak kipróbálásáról:

„Igaz, hogy a szerződésben az van, hogy nem ralizhatok, de olyan régóta nyaggattam a Hyundai-t, hogy azzal a feltétellel elengedtek az idei Rally Hungary-re, ha nem csinálok semmi butaságot. Nyilván ezzel a teherrel a vállamon úgy voltam vele, hogy nem szeretném őket cserbenhagyni, de közben erősen dolgozott bennem a vágy is, hogy végre kipróbáljam magam a raliban. Jó lehetőség jött, hogy ezen a nyíregyházi Európa-bajnoki futamon részt vegyek, és azt mondtam magamban, hogy most, 39 évesen már nem elengedem el ezt azért, mert félek attól, hogy esetleg megsérülök. A jövőben is szeretnék még ralizni a túraautózás mellett, jobban vonz ez, mint a hosszú távú versenyzés, mert nekem a pályaversenyzésben a sprintfutamok tetszenek inkább. Persze egyszer azt is kipróbálnám.

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!