A fenti négy felsorolt rendszerre támaszkodva egy autó enyhe túlzással akár már képes magát elvezetni a rajttól a célig. Egyértelmű, hogy az utazók biztonságát növelő berendezések létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen és elvárható a technika fejlődésével. Hozzá vagyunk szokva az ABS jótékony hatásaihoz adott esetben, holott harminc éve még ez is extrának számított, 2007 óta azonban már kötelező tartozék az EU országaiban. Nem beszélve az ESP-ről, aminek karrierje sokkal lendületesebben ívelt felfelé: a kilencvenes évek közepén fejlesztették ki és már tavaly év végétől nem lehet nélküle autót forgalomba helyezni az Unióban.

De hol válik el kötelező biztonsági berendezés és felesleges kütyü? A ma kapható járművekben olyan fejlett vezetést segítő rendszereket találunk, melyek által kicsit néha már úgy is érezhetjük, hogy egyre nő a ’távolság’ a sofőr és az út között. Egy folyamat kezdetén járunk, ami természetes párhuzamban áll az autózás történetével. A cél mindig is a lehető legnagyobb biztonság és kényelem megteremtése volt az utasok számára és ez a mai versenyhelyzetben is hatványozottan igaz. Akinek volt már szerencséje egy, a hetvenes-nyolcvanas években gyártott autót vezetni tudja, milyen őrült különbséget jelent például a szervokormány és az ESP hiánya, mennyivel másabb figyelni az úttartásra és biztonságosan eljutni célunkig. A technológiai fellendülés folyamatának egyik velejárója, hogy az időben egyre később volán mögé ülő generáció már nem feltétlenül tudja magáénak ezt az úttal való kapcsolatot, hiszen olyan vasparipákban közlekednek, melyekben két ujjal kormányozva is be lehet venni egy hajtűkanyart vagy végig tud menni az M3-as autópályán úgy, hogy csupán négyszer kellett a pedálokhoz érnie. Nem is beszélve a parkolásról, mely manővert szinte teljes mértékben elvégzi helyettünk a drága felárért megvásárolt asszisztensünk, nekünk csak topognunk kell egy kicsit.

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy hányan használják például a parkolássegítő rendszert. Tippem szerint a hétköznapokban gyorsabb a hagyományos módon, ’manuálisan’ beparkolni, mint megvárni, amíg az asszisztens választ nekünk megfelelő helyet, majd több-kevesebb sikerrel bekormányoz. Akik most ilyen rendszerrel felszerelt autót választanak, életük nagyobb részében még önállóan parkoltak, hiszen ez a mutatvány a jogosítvány kiváltásának feltétele. Ezzel szemben azok, akik már parkoló asszisztenssel felszerelt autón tanulnak vezetni vélhetően nagyobb mértékben fognak erre támaszkodni a jövőben. Felmerül a kérdés, hogy valóban annyi hozzáadott értéket jelent-e a tartozék vagy csupán a reklámértéke miatt érdekes.

A táblafelismerő rendszerrel ugyanez a helyzet. Nagy segítség, ha ködös, esős időben az úton lévő táblákat az autónk a műszerfalon is megjeleníti, azonban ha valaki rászokik arra, hogy csupán az ott megjelenő információkra hagyatkozzon, hamar bajba kerülhet. Ezért szükséges kiemelni a használatával kapcsolatban, hogy nem helyettesítheti a közúti jelzéseket teljes mértékben, hiszen a különböző márkák rendszereinek felismerő képessége között is jelentős eltéréseket észlelt az ADAC. Ki kell emelni, hogy ezek a berendezések asszisztensek, azaz támogató szerepük van a vezetésben és semmiképp nem lehet áthelyezni rájuk az éberséget és a felelősséget.

Az elmúlt időszak egyik kiemelkedőbb újítása a Ford Mondeo-ban is megtalálható hátsó biztonsági övekben rejlő légzsák. Ütközéskor az övekből kisebb légpárna nyílik, így nagyobb felületen oszlatja el az ütközés erejét, csökkentve a mellkasi és nyaki sérülések valószínűségét.

Nem olyan hosszú már az út az önjáró autókig. A legfontosabb talán annak az aranyközépútnak a megtalálása lenne, ahol a maximális biztonságot szem előtt tartva ruházzuk fel autóinkat a legkorszerűbb rendszerekkel úgy, hogy ne csorbuljon a kapcsolat a sofőr és az út között, és ne vesszen el a vezetés élménye. Ne váljon a sofőrből: szállítmány.