Az esemény különlegessége egyébként az volt, hogy a jelenlévők vagy öltöny-nyakkendőben vagy kerékpáros nadrágban és harisnyában, védősisakkal a karjukon  érkeztek. Láthatóan egy olyan társaságról van szó, amely nem csak a hobbiban, hanem a közös élményekben is osztozik. 

Dr. Hajnal Géza bevezetőjében úgy fogalmazott: egy könyv születése mindig nagy öröm és büszkeség. Különösen érvényes ez olyankor, amikor egy könyv - esetünkben a Magyar kerékpárok – immár második kiadásban, bővebb tartalommal és nagyobb oldalszámban jelenik meg. Az első kiadás 2 ezer példányban kelt el. Aki a mai könyvpiacot ismeri, az tudja: ez hatalmas szám, különösen egy speciális könyv esetében. A második kiadás is bízhat a sikerben, hisz ezúttal  30 oldallal vastagabb a könyv, amelyet számos – eddig nem publikált - kép és ábra illusztrál. A könyv csupán egy könyvesboltban, az Amicus Antikváriumban kapható, valamint a kiadáshoz hozzájáruló BIKEMAG internetes kerékpáros magazin is forgalmazza.

A docens aláhúzta: szembetűnő – de ez a szerzőtől, egy mérnökembertől el is várható –, hogy nagyon szakszerű a nyelvezete. „Annyira, hogy nekem néhány kerékpáros szakszó gondot is okozott” Kiemelte: a könyv technika- és kortörténet egyben. Számtalan olyan tényt közöl, amely hasznos adalék nem csupán a magyar kerékpárok történetének, hanem az adott korszak történelmének megértéséhez is. Címlapján egy Bécs-kerékpár látható, de ebben az esetben ez nem az osztrák fővárost jelzi, hanem családnév. Az egyik leghíresebb budapesti kerékpárműhely gyártmányáról van szó. 

Dr. Hajnal Géza elöljáróban néhány kuriózumot idézett Varsa Endre könyvéből. Például azt, hogy 1893-ban egy Lázár Pál nevű egyetemi tanár hozta létre az Első Magyar Varrógép- és Kerékpárgyár Rt-t. Amikor az eredeti, idegen elnevezést, a velocipédet magyarosítani akarták, akkor a vasparipa és a kerékpár szó versenyzett. Az első magyar kerékpárbolt az Oktogonon nyílt, a későbbi Japán Kávéház helyén. A vázépítők és kereskedők nagyon sokszor maguk is versenyzők voltak korábban, illetve gyakran csapatot tartottak fenn, és ők készítették versenyzőiknek a gépeket. Szinte hihetetlen, de a 60-as években a csepeli gyár évente 200 ezer darab kerékpárt is eladott, méghozzá részben a kerékpáros nagyhatalmaknak: Hollandiának, az NSZK-nak és Angliának. 

Maga Varsa Endre elmondása szerint 6 évesen tanult meg biciklizni édesanyja kerékpárjával, „egy dög nehéz Steyr Waffenraddal”, amit azóta is őriz. Felidézte azt a háborús napot 1945-ben, amikor bejöttek a házukba a Vörös Hadsereg katonái. Egy magyar származású tiszthelyettes kölcsön kérte a kerékpárját. Felderítésre indult vele a Népligettől a Thököly útra. „Erre nem lehetett nemet mondani, és semmi biztosíték nem volt arra, hogy visszakapjuk. De visszajött vele. És nemcsak visszajött, de lopott rá egy lámpát is, ami a mai napig rajta van” – anekdotázott a szerző a hallgatóság zajos derültsége közepette.

Kiderült, hogy Varsa Endre 14 éves kora óta szerel kerékpárokat, és 44 évesen, 1985-ben elkezdte gyűjteni is őket. „Előtte szakácskönyveket gyűjtöttem. Abban az időben évente még csak egy-kettő jelent meg, de utána beindult a dömping, és úgy gondoltam, azt már nem fogom anyagilag bírni. A családnak már korábban is szereltem kerékpárt, így magától értetődő volt a dolog”. Ő is, ahogy minden kezdő gyűjtő, eleinte mindent gyűjtött, de idővel letisztult az érdeklődése.  Néhány évtizede már csak régi magyar kerékpárokat, illetve hajtóműváltósokat gyűjt.

Ennek kapcsán felhívta a figyelmet arra, mi a különbség a felújítás és a restaurálás között. A restaurálás – szavai szerint - azt jelenti: eredeti állapotba való visszaállítás. „Ha az ember talál egy roncsot, először is fel kell ismerni, micsoda, mikor gyártották. Kideríteni, hogy nézett ki, és eredeti vagy azokkal azonos alkatrészekkel olyanná varázsolni, amilyen eredetileg volt.  Egy restaurált kerékpárnak tökéletesen működőképesnek kell lennie.”

Ezzel szemben a felújítás az, amikor valaki egy bármilyen állapotú kerékpárt működőképessé tesz, tekintet nélkül arra, mi benne eredeti és mi nem. „Ott nem kell tekintettel lenni arra, mi eredeti és mi nem.”

A könyv címlapja tiszteletadás az egyik legismertebb budapesti mester, Bécs Ferenc előtt. Ő és Velvárt Nándor készítette a legtöbb forgalomba került kisipari kerékpárt. Utóbbi műhelyében a két világháború között napi 10 nagyon jó minőségű kerékpárt gyártottak.

A könyv szerzője udvariassági körök nélkül közölte: a régi biciklik jobbak voltak, mint a mostaniak, amin nem lehet csodálkozni. „Ez minden használati tárgyra igaz. A gyártónak az az érdeke, hogy miután a boltból hazavitted, minél gyorsabban ki kelljen dobni, hogy aztán újat vehess.” Varsa Endre közölte: ez az elv nem érvényesült a két világháború közötti időszakban. Igyekeztek tartós használati cikkeket gyártani, ami igaz a kerékpárra is. „Akkor még abban versengtek a gyárak, hogy melyiknek a kerékpárja készül jobb minőségű alkatrészekből. Magyarországon azért szerették a régi, hattyúnyakas, acélvázas női kerékpárokat, mert oda be lehetett rakni akár egy zsák krumplit is” – mondta.  

Az autoszektor.hu arról érdeklődött Varsa Endrétől, hol tárolja és restaurálja gyűjteményét. Hamiskásan mosolyogva válaszolt: „Építettem nekik egy épületet, de hogy hol, azt nem teszem publikussá. Elég, ha annyit tudnak: gyűjteményem több mint 130 kerékpárból áll. Közülük 76 kiállítható állapotú, működőképes.”