Évtizedek óta békében élünk, életszínvonalunk és életminőségünk egyre emelkedik a technikai civilizáció fejlődésével. Hozzászoktunk a jóléthez, és meggyőződésünkké vált, hogy egyre jobb dolgunk lesz. Hiszen minden állam, minden cég az örökös növekedés hitét plántálta fejünkbe: évről-évre emelkednie kell vállalatok termelésének, üzleti eredményének, országok GDP-jének, a mi vásárlóerőnknek.

Illúzióinkat ridegen lerombolták legutóbbi kijózanító tapasztalataink. A globális faluvá lett földkerekségen semmiféle higiéniai, közegészségügyi intézkedéssel nem lehet megakadályozni járványok elterjedését, a COVID után (egyáltalán akkor lesz „után”, ha nem marad tartósan velünk) újabbak jöhetnek. Rá vagyunk utalva távoli országokból nagy tömegben érkező árukra, de egy konténerhajó elakadása a Szuezi-csatornában megmutatta, hogy mily könnyen szakadhatnak szét ellátási láncolatok. Chipgyártók felismerték, hogy nagyobb profitot realizálhatnak a szórakoztatóelektronikai-ipart kiszolgálva, ettől megrogyott az autóipar. Az orosz-ukrán háború éhínséget okozhat Európa éléstárában, és kábelkorbács-hiányt idézett elő, hogy csak az egyik legapróbb következményét említsem. Nyugat-Európa öngyilkossággal válaszol két keleti szomszédjának egymást gyilkolására, szankcióként levágja magát alapvető energiaellátásáról, keleti függés helyett nyugati függést vállal, jelentős árnövekedéssel és logisztikai nehézségekkel. Az oroszok meg új piacokat keresnek, találnak olajuknak, földgázuknak, délkeleten. Iszlamisták nagyobb akciókra hergelik híveiket, hogy most csapjanak le, amikor egymással vannak elfoglalva a hitetlenek. Nem sorolom tovább, csak annyit említek utolsóként, hogy Észak-Korea bármikor kirobbanthat egy atomháborút.

Bizonyos folyamatok könyörtelenül haladnak előre: a klímaváltozás, a környezet elszennyeződése, a fejletlen országok népességrobbanása, a migráció, és erőszakos kisebbségek hatalomszerzése. Ki véd meg minket? Egy szenilis amerikai öregember, ideológiavezérelt nők az EU csúcsszerveiben, netán az isteni gondviselés? Elképzelésünk sem lehet, hogy milyen lesz a világ és hazánk helyzete tíz év múlva.

Nem az a helyes egyéni, családi stratégia, ha mi magunk csökkentjük kitettségünket, rajtunk kívül álló erőknek, hatásoknak? Önszántunkból, megtervezetten, mielőtt késő lesz? Most gondolkodjunk el együtt, akik igennel feleltek e kérdésekre.

Mi az autó az életünkben? Státusszimbólum, amelyből ügyvezetőnek, sikeres vállalkozónak prémiumszint jár, de kötelező elvárás is, hogy komolyan vegyék? Apu kedvence, mániája, amelyen lemérheti, mit ért el az életben, és amellyel néha megvillantja a benne rejtőző autóversenyzőt? Luxustárgy, a szükségesnél nagyobb teljesítménnyel, menetdinamikával, sebességpotenciállal, és fényűző felszereltséggel? Vagy pedig egyszerűen jármű, amely elvisz minket és poggyászunkat innen oda? Vajon mennyibe kerülnek az ezen túlmenő funkciók, jellemzők? Például egy-egy órára számítva, amelyet ténylegesen a kocsiban töltünk, belevonva a kalkulációba az értékcsökkenést, a szervizt, a gumit, a fogyasztást, a biztosítást és az egyéb költségeket is? Megéri? Nem kapnánk többet ugyanennyiért az élet más területein?

Tudjuk, mennyire megy fel a benzinár? Ki emlékszik még, hogy a taxisblokád néven elhíresült tiltakozó hullámot a benzin literének ötvenről hetven forintra elemélése váltotta ki? Most ötszáz közelében tartunk. Mikor lépi túl az elviselhetőség határát? Úgy tűnik, hogy jó lóra tettek a villanyautósok, de meddig maradnak meg az elfogadható tarifák? Nyugat-Európában már emelkednek, azonos pénzbe kerül 100 kilométert megtenni elektromos és belsőégésű motoros kocsival, de akár feljebb is mehet. Lehet, hogy a jármű energiafelhasználása lesz nemsokára a legfontosabb szempont?

Nem kéne nagy terepjáróról kiskocsira váltani, amely automatikus klímájával, online-szolgáltatásaival komfortosabb, többet tud egy néhány évtizeddel ezelőtti Rolls-Royce-nál? Nem kéne elengedni a lelki kényszert, hogy rendszeresen lecseréljük kocsinkat, divatosabbra, menőbbre? Ezt indokolja az újautó-piac akadozása, a várakozási idők megnyúlása, valamint újabb modellek minőségének romlása, korábbiakéhoz képest – ha sikerült szert tenni egy bevált járgányra, nem kellene a gazdaságos fenntarthatóság határáig megőrizni?

Talán itt van már, vagy közeledik az ideje, hogy visszaköltözzünk a kétautós életmódra, sok furikázásra kényszerítő lakóparkból a mindennel ellátott, remek közösségi közlekedésű városba, akár lakást cserélve az idősebb generációs családtagokkal? Lehetséges, hogy ők szépen ellennének odakint, mi meg nem onnan járnánk be, mindennap dugóban szenvedve, munkahelyre, suliba, tehát kikapcsolhatnánk mindennapjainkból az individuális motorizáció kényszerét.

Vagy, ha maradna valaki az agglomeráció távolabbi pontján, csökkenthetné-e mobilitási igényét, szakmaváltással olyan munkahelyre átállva, amelynek otthonról dolgozhatna?

Biztos rendben van, és tényleg azt akarjuk, hogy naponta órákat töltsünk csúcsforgalomban araszolva, és a férj tartsa el a családot, a felség pedig a kocsit (lehet utánaszámolni, előfordulhat, hogy tényleg ez lesz az eredmény).

Néhány gondolatot vetettem fel, de ezernyi élethelyzet van. Ami mindegyikben fogódzót, iránymutatást adhat, az nem más, mint egy alapos szemléletváltás, az autó szerepének átértékelése életünkben. Örüljünk, hogy nem egy bőrönddel kellett elszaladnunk a nagy ismeretlenbe, mint ukránok ezreinek, mi fokozatosan alkalmazkodhatunk változásokhoz, magára vessen, aki homokba dugja a fejét!