Közelkedés
Ott, ahol a 6-os megáll
Először az Emkénél szerelték fel. A Telefongyár készítette, külföldi példákat tanulmányozva. Kiindulási pontjuk a vasúti szemafor volt, amelyről kiderült, hogy tökéletesen alkalmas a vonatközlekedés szabályozására nappal és éjszaka egyaránt.
Nehéz elképzelni, milyen kaotikus viszonyok uralkodtak a múlt század húszas éveiben Budapesten, a Nagykörúton. Az út közepén szekerek, konflisok, fiákerek imbolyogtak, közöttük kerékpárosok szlalomoztak, mindenfelé gyalogosok ballagtak, hol keresztben, hol pedig hosszában.
Dudakoncert
Az automobilok és motorkerékpárok vezetői szakadatlan dudálással figyelmeztettek sebes haladásukra. Ebbe a rikkancsok és kocsisok kiabálásával vegyes körúti hangzavarba sűrűn beleharsant egy-egy sípszó, a rendőrőrszemek ugyanis a forgalmasabb kereszteződések mindegyikénél ott álltak, és dirigálták, fegyelmezték a közlekedőket.
Ebbéli ténykedésüket azonban számos tényező akadályozta. Először is a gépjárművek növekvő száma. Különösen 1927-re gyorsult fel az új autók és motorkerékpárok forgalomba kerülésének üteme, havonta félezer új autó és motor jelent meg az utakon, s ezzel a változással nehezen tartotta az ütemet a város, a hatóságok és egyáltalán az itt lakók. Hiányoztak a megfelelő közlekedési jelzőtáblák, az átlagember pedig nagyjából azt az elvet vallotta, hogy arra megy, amerre dolga van – s ez meggondolás a járművezetőkre ugyancsak érvényesnek tűnt.
Tiszteletteljes jelzés
A hatékony közlekedésrendészeti tevékenység további akadálya a rendőrök számára előírt tisztelgési követelmény volt. Ha elment egy villamos a rendőr előtt, azon bizonyosan utazott legalább egy honvédtiszt, s a posztnak szalutálnia kellett. Ha több sarzsi látszott az ablakokban, esetleg a járdán is sétált néhány kapitány, akkor az autók, kocsik és egyéb kerekes járművek torlódhattak ugyan egymás hegyén-hátán, eligazítást csak tisztelgés után kaptak. Bár elhangzottak javaslatok a közlekedési rend elsődlegességét illetően – „a foglyot kísérő katona sem köteles tisztelegni” –, a rendőri parancsnokok „fegyelmezettségi szempontokból” nem engedtek a kérésnek.
Mivel a legsúlyosabb helyzet a főváros legforgalmasabb útkereszteződésében, a Nagykörút és a Rákóczi út találkozásánál alakult ki, itt helyezték el az első, a Telefongyár Rt. által szerkesztett és kivitelezett forgalomirányító lámpát. A „forgalom egyidejű szabályozása céljából felállítandó villamos jelzőkészülék” kezelésének elsajátítására a Telefongyárba jártak ki a rendőrök, az üzem udvarán felállított szerkezeten gyakoroltak hetekig.
Rúdforgató rendőr
A modern kor emberét inkább csak ufóra emlékeztető, korong formájú készüléket négy drótkötélre rögzítették, jó magasra, hogy a szénásszekerek is elférjenek alatta. A korong négy oldalán egy-egy 220 mm átmérőjű üvegtárcsa engedte át a fényt, amely a különböző színű üvegelőtéteknek köszönhetően változott. A korong alatt dobogón álló rendőr lelógó rudat forgatva végezte a szabályozást. Ha az egyik irányba zöld jelzés adott, a másik irányban piros volt. Amikor a rudat 45 fokban elfordította a rendőr, mind a négy irányban sárga szín jelent meg (4 másodpercig), majd újabb negyedfordulatot követően a zöld jelzést az ellenkező irány kapta meg. A nagyobb forgalom mindig 40-65 másodpercig élvezhette a szabad jelzés előnyét, a másik irány 25-40 másodpercig kapott zöldet.
Lebegő jelző
Mivel a nagyjából egy méter átmérőjű szerkezet 8 méterrel az úttest felett lebegett, az utcasarkoktól távol, kifejezetten figyelni kellett a jelzéseit. Mégis váratlan sikert aratott az első budapesti „villanyrendőr”, szinte megszűntek a korábbi torlódások az Emkénél. Azért csak szinte, mert a jobbra nagy ívben kanyarodók (1941-ig balra hajts volt érvényben) számára a lámpa nem adott elég eligazítást, a gyalogosok pedig rájöttek arra, hogy ha a kereszteződésben nem is, húsz lépéssel távolabb szabadon átkelhetnek az utca túloldalára, akkor is, ha ezzel esetleg fékezésre kényszerítik a járművezetőket.
Ki fizeti a lámpást?
A Telefongyár gondolt a fejlődésre, s azonnal két lámpát adott át (legyen tartalék), de további hármat készített, hogy más kereszteződéseket szintén elláthassanak vele. Ami hamarosan megtörtént, miután sikerült eldönteni, hogy ki fizesse a közlekedési lámpa működéséhez szükséges áram árát: a főváros magára vállalta a számla kiegyenlítését. Így esett, hogy 1927 elejétől „rendőrlámpa” működött a Nagykörúton. Legalábbis nappal. Mert minden este tízkor a szolgálatos rendőr, mielőtt lelépett a dobogóról, leoltotta a lámpát.
Szerző: Ocskay Zoltán