Minek ment oda?

Nemrég a csapból is az folyt, hogy a kormány szeretné segíteni a személyszállítási ágazatban fennálló munkaerőhiány csökkentését azzal, hogy térítésmentesen, vagy könnyített vizsgarendben D kategóriás jogosítványhoz juttatja azokat, akinek már van B-s jogsijuk. Az érdeklődés (nálam is) megvolt, de mindez milyen a gyakorlatban? Nagy mellénnyel, és jogosítványommal a zsebemben jelentkeztem egy nyíltnapra, ahol gondoltam majd lazán megyek pár kört, meglátom, hogy mit mutat egy ilyen technika. Nos, nap végére elég kicsire összementem. Mert az arc megvolt, de mint minden szakmát, ezt is csak messziről szagolja az, aki csak utasként ült eddig buszon. Persze, hogy csak menet közben derül ki, mennyire összetett munkahely a sofőr állás, bőven van mit csinálni a vezetőülésben.

Mit vezetett?

Egy közepes méretű, 12 tonnás, 9000 köbcentis, manuális sebességváltóval működő "ótóbuszt", ahogy nagyanyám mondta anno. Már a manuális váltótól megijedtem picit, na, nem azért, mert ne szeretném! Csak előttem volt, hogy milyen lesz majd megtalálni itt a fogáspontot, vagy mennyire ügyesen tudom majd csúsztatni a kuplungot, hogy szépen induljunk el, hiszen itt utasokkal dolgozunk (ők a rakomány), és a buszsofőr feladata az, hogy az utasok észre se vegyék, hogy a jármű mozog, fékez, megáll, világít, dudál. Ők csak had utazgassanak a legnagyobb nyugalomban. Az indítási procedúra itt nem úgy működik, mint egy hétköznapi autónál. Mindennek az alapja a levegő. Szóval, nagy levegő, mert indítás után meg kell várni, míg feltölti a rendszert levegővel. De addig sincs lustálkodás, irány a kötelező indulás előtti teendők kipipálása: -megvizsgálni a jármű világító, és jelző berendezéseit, -folyadékokat, -gumiabroncsokat, -kormányművet, aztán fékpróba, és csak utána hagyhatjuk el a telepet. Hagynánk, de nekem még az indulás is nehézkes volt. Azzal a nagy malomkerék kormánnyal, sehogy nem ment a szokásos 9 és 3 órás kormányfogás, és persze, hogy "lazában tekertem", fejtem, mint egy úrvezető. Ezt a buszt teljesen máshogy kell kormányozni, nem szabad benyúlni. Egyszerűen rá kell érezni. És a kézifékre is, amit nem a szokott helyen találunk, hanem bal kéz mellett, nagyjából hasmagasságban. A retarder is egy ehhez hasonló ismeretlen kar volt nekem, mivel zárt pályán haladtunk, ezt nem is tudtam kipróbálni. De megtudtam, hogy a hidrodinamikus retardernek fékkímélő szerepe van. A számomra idegen berendezések mellett a legnagyobb problémát mégis a méretek jelentették, hiszen egy 3 Le-s robogóval érkeztem a helyszínre, és innen azért kicsit nagy ugrás a 10 ezer köbcenti, és a 20 méter hossz, meg 3 méter szélesség. Olyan szinten kitölti a jármű a forgalmi sávot, hogy ha egy nagyobb kutya a járda széléről becsóválja a farkát, akkor az már hozzáér a jármű oldalához. Félelmetesen kicsi a hely mindkét irányba, így folyamatosan arra kellett koncentrálnom, hogy sávban maradjunk. A másik nehézséget nem is sikerült megszoknom, ez pedig a kanyarodás. Mi tesz még egy teherautótól is bonyolultabbá egy autóbuszt? Hogy itt a kerék előtt ülünk, legalább másfél méter van még az első tengely, és a jármű eleje között, ezért speciális technikát kell alkalmazni kanyarodásnál, hiszen az utolsó percig ívkülsőn kell tartani a buszt, majd intenzíven megcélozni az ívbelsőt, és akár be is engedhetjük a szegélyen túlra is az elejét, mert fennakadni nem fog, viszont a hely nagyon kell. És akkor még nem mondtam, hogy a hátsó kilógást sem egyszerű megoldani. Egyszóval, egy ekkora kukaccal a hétköznapi tili-toliban csatakosra izzadnám magam az elején. A szűk helyen manőverezés, tolatás szintén nem hétköznapi manőverek, ezt a sofőrök is igyekeznek elkerülni. De, hogy ne csak panaszkodjak: az érzés, amikor én nyomtam meg a gombot, és csukódott be az ajtó? Felbecsülhetetlen. Erre a momentumra gyermekkorom óta vágytam. Meg arra is, hogy végre pöffeszkedhessek a légrugós sofőrülésben. Mennyire menő volt a sofőrbácsi, amikor lágyan ringott alatta? Nemhibába ő a jármű ura.

Teljesen más, mint a filmekben

A nap végéhez közeledve igazából az tudatosult bennem, hogy ez komoly meló. Meg lehet persze szokni, mert az oktató úgy ment végig a vizsgakörön, mintha kerékpárral lett volna. Sehol nem blokkolt le, folyamatosan mozgásban volt, folyatta a járművet. Úgy a keze alá dolgozott minden, hogy kívülről tényleg azt mondaná bárki, hát ez csak ennyi? Persze, de harminc év alatt hány kormánykereket koptatott már el? Na, innen nézve mindjárt látszik, hogy nem is olyan egyszerű, mint a filmekben. Budapest napi járműforgalma 10-15 millió kilométer. Több mint ezer darab autóbusz közlekedik napi szinten a fővárosban. Egy olyan közlekedési kultúrában, ami évről-évre egyre romlik. Nincs sok tiszteletük a nagy kék járműveknek, és sofőrjeiknek, pedig a KRESZ is előírja, hogy a lehetőségeikhez mérten a többi közlekedőnek segítenie kellene a haladásukat. Ettől még sokkal nagyobb bajnak tartom azt, hogy végezheti munkáját minden nap ezer sofőr tudásához képest a legjobban, vezethet a legprecízebben, azzal mégsem kerül be a hírekbe. De ha egyszer egyikük hibázik, akkor azzal tele az internet. Néha ők is megérdemelnék, hogy egy kemény nap végén kapjon egy jó szót, egy kis elismerést, hogy ezt a napot is lehozták baleset, és konfliktus nélkül. Mert ez az igazi nagy teljesítmény. De próbálok pártatlan lenni, és megjegyzem, hogy egy kedves idős néni, aki mindennapi vendég az egyik fővárosi kerülte vonalán, minden évben karácsony táján süteménnyel kedveskedik a vonalon dolgozó autóbuszvezetőknek. Ez rendkívül jól esik a sofőröknek, és képzeljék, minden évben, mint a karácsonyt úgy várják ezt az alkalmat. Ha keresünk, itt is találhatunk apró pozitív dolgokat. Én csak annyit kérnék az autósoktól, hogy ha lehet, kicsit figyeljünk jobban az autóbuszokra, és ha belefér, próbáljunk meg csak egy kicsit előzékenyebben lenni velük szemben. Mert én már tudom, hogy milyen kemény a buszvezetők élete, nekik is jól esik egy emberséges manőver.

További autós tartalmakért kövessen minket Facebookon is.