Nyújtott íven kanyarodó, egy plusz egy sávos úton kellett átkelnem gyalogosként, Budapesten. Jól kijárt földes ösvényen érkeztem a helyszínre, kijelölt gyalogátkelő a túloldali járdára természetesen nincs. Megálltam figyelni a közepes intenzitású forgalmat, kivárni, hogy mindkét irányból megfelelő hosszúságú hézag legyen a járművek között. Rövid idő múlva úgy tűnt, hogy itt a pillanat: az egyik irányból nem jön semmi, a másikból egy fekete Audi közeledik, de még messze. Ezelőtt simán átszaladok!

Már majdnem átjutottam, amikor nagy csattanás közepette a földre zuhantam. Annyit észleltem, hogy az aszfalton fekszem, a szegélykő közvetlen közelében, erős fájdalommal a kicsavart helyzetű lábamban, és gyorsan, lihegve lélegzem a sokk miatt. Végig eszméletemnél maradtam, tudtam beszélni az összegyűlt emberekkel, akik mentőt és rendőrt hívtak, illetve az autó vezetőjével, akit elnézést kérve biztosítottam, hogy magamat tekintem hibásnak. Ő sajnálkozását fejezte ki, és még aznap meglátogatott a kórházban.

A szerző a kórházi ágyon.

Szakszerű ellátás után a Fiumei úti Balesetibe vittek a mentők – egyébként csak a véletlenen múlt, hogy nem a saját fiam (amúgy apja nyomdokába lépve autós újságíróként is dolgozó), Ákos jött értem, aki mentőápoló és mentőautó-vezető. Nagy poén lett volna…

A vizsgálatok súlyos sérüléseket állapítottak meg a jobb lábamon (máshol semmi bajom sem esett), többórás műtéttel rakták össze, és nagyon hosszú, keserves gyógyulási, rehabilitációs időszakra számítok – nem hetekre, hanem hónapokra. Majd kiderül, hogy milyen korlátozások maradnak vissza. 

Ezt a cikket a kórházi ágyon írom – megragadva az alkalmat, hogy kifejezzem köszönetemet és elismerésemet a profi és gondos ápolásért, a kellemes körülményekért. Bizonyára van alapja a magyar egészségügyet érő megannyi kritikának, de az én életem első kórházi élménye kimondottan pozitív.

A személyes vonatkozások után jöhet a lényeg. Bőven van időm gondolkozni, közre adom, amire jutottam.

Hogyan fogadtam, állandóan pörgő, minden percet kihasználó emberként, aki komolyan dühbe tud gurulni bármilyen időfecsérlésen, hogy véghetetlen lassan peregnek az órák, napok? Hogyan lehet reagálni arra, hogy elszállt sok minden a naptárban előre lefixált programok közül? Fogcsikorgató önuralmat kényszerítve magamra, vagy rezignált beletörődéssel? Nem – a baleset pillanatában átkerültem egy másik idősíkra, ahol minden másképp számít. Nyugodtan, békésen fogadtam el, ugyanolyan kiegyensúlyozottnak érzem magam, mint előtte.

Már rég tudomásul vettem, hogy romlanak a képességeim, és erről most újabb meggyőző bizonyítékot kaptam. Nyilván rosszul becsültem fel a közeledő autó mozgását. Nem nagyon rosszul, hiszen hajszál híján átjutottam, de ilyesmiben csak a százszázalékos eredmény fogadható el. Majd, ha megint önállóan közlekedhetek, még óvatosabbnak kell lennem, tudatosan figyelmeztetgetni magamat, hogy vigyázz, 75 éves vagy, nem úgy észleled, fogod és dolgozod fel az információkat, mint anno.

Ifjoncként átszaladni az úton? Kénytelen vagyok belátni, hogy hiába futottam még tavaly is terepmaratont, fürgeségem, ügyességem már a múlté. Még ha fenn is tudom tartani a fitt nyugdíjas imázsát, az a kép elsősorban másoknak szól, jómagam felé kritikus önismeretre van szükség, és ez a baleset görbe tükröt tartott elém. Nyilván számít az is, hogy mivel jó kondíciót hajszoló sportemberként főképp fekvőbringával járok (május elején az idei 6000 kilométernél), állandó, magasabb szintű rutinom két keréken van, nem pedig két lábon – ezt is figyelembe kell venni egy-egy adott helyzetben.

Miként azt is, hogy hiába autógépész-mérnök, szakújságíró valaki, több földrész sok országában szerzett közlekedési tapasztalattal, hiába láttam valóságos töréstesztet, és döbbentem rá elborzadva, milyen nagy sebesség lehet egy adott helyzetben 50 km/óra, hiába vettem részt megannyi biztonságtechnikai bemutatón és kísérletben, attól még könnyen elnézhetek egy elemi egyszerűségű szituációt. Egy felém közeledő gépjármű távolságát és sebességét nem könnyű felbecsülni, elég nagy a hiba lehetősége, és mint az eredmény mutatja, apró félresaccolásnak is lehet nagyon súlyos következménye. Lehet, hogy szakemberként túlzott biztonságérzetbe ringattam magam, mintha azt hinném, hogy efféle ballépés csak másokkal fordulhat elő, de velem aztán nem. Most már jobban tudom.

Még egy fontos szempont: bármennyire igaz, hogy a legvédtelenebb közlekedő a gyalogos, azért okozhat jelentős, nagyon drágán kijavítható sérüléseket egy autónak. Milyen jó, hogy a mindenféle pénzügyeinket kézben tartó feleségem idejekorán gondoskodott felelősségbiztosításról, amely meg téríti a járműtulajdonos kárát. Enélkül a testi sérüléseken túlmenően is nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhettem volna.

Ha csak annyi haszna volt a balesetemnek, hogy hatására valaki eltűnődik egy kicsit: nem közlekedik-e alkalomadtán ő is kissé túl magabiztosan, az aktuális képességeit túlbecsülve, és ezáltal elkerül valami bajt, akkor már elmondhatom, hogy sikerült utólag értelmet adni balszerencsémnek. Biztonságos közlekedést kívánok mindenkinek!