A Celica GT-Four ST 185 a Toyota motorsport-történelmének legsikeresebb autója. 1992 és ’94 között háromszor nyerte el az egyéni és kétszer a konstruktőri világbajnoki címet a rali-világbajnokságban, méghozzá a motorsport világában is pikánsnak számító körülmények között.

A finn Juha Kankkunen pont akkor igazolt el a Toyota Team Europe csapatától, amikorra a japán márka első összkerékhajtású versenyautója, az ST165-ös Celica beérett, így a kiváló Toyotával már nem ő, hanem utóda, Carlos Sainz szerezhette meg a Toyota Team Europe első egyéni világbajnoki címét – a finn pilóta a konkurens Lanciánál szerzett konstruktőri világbajnoki címével vigasztalódhatott. 1991-ben mindkét bajnoki kupát Kankkunen hódította el, így 1992-ben Sainznak személyes és csapatszinten is volt mit bizonyítania. Ehhez rendelkezett is a megfelelő eszközzel: a frissen bemutatott, minden szempontból továbbfejlesztett ST185-ös Celicával.

Az évad során a Lancia összességében erősebbnek bizonyult, ám Sainz egy pillanatra sem engedte lazítani Kankkunent és francia csapattársát, Didier Auriolt. Hármójuk küzdelme egészen az évad utolsó futamáig, az angliai RAC raliig tartotta izgalomban a rajongókat. Végül Sainz fejére ismét felkerült az egyéni bajnoki korona, de a konstruktőri cím a Lanciánál maradt. A következő évben aztán a Toyota leigazolta a Lancia két pilótáját, Sainz pedig egy Lanciával versenyző privát csapat pilótája lett. Először Kankkunent, majd Auriolt is egyéni világbajnoki címhez segítette az ST185, amely az 1994-es évadban búcsúzott aktív pályafutásától.

Mostani történetünk azonban egy konkrét Celicáról szól: arról, amivel Sainz megnyerte az 1992-es RAC ralit, ezzel második és utolsó világbajnoki címét. A JT 164STJ500014913 alvázszámú autó az évad zárása után visszatért a Toyota Team Europe kölni főhadiszállására, és egy raktárban pihente ki az egész éves versenyzés fáradalmait. Nem sokáig henyélhetett, a Toyota elővette, és új futóművet szereltek alá, hogy tesztautóként segítse Kankkunen felkészülését az 1994-es Szafari ralira.

Ezt követően, ha már megkapta az afrikai körülményekre optimalizált, kemény futóművet, a Toyota kenyai képviseletéhez került az autó, innen pedig Paraguayba – mindkét országban a helyi bajnokság megbecsült, ütőképes szereplőjeként töltötte utolsó aktív éveit. Dél-Amerikából került jelenlegi tulajdonosához, aki teljes körűen restaurálta az autót. Ennek során nem Sainz versenyfestését, hanem a legutolsó WRC-s beállításoknak megfelelően Szafari ralis matricázást kapott a bukólámpás kupé. Ezt akár szimbolikus jelentőségűnek is tekinthetjük: a spanyol matador valójában pont a Castrol-színeknek köszönhetően vált meg a Toyotától, mivel a csapat új szponzora összeegyeztethetetlen volt saját egyéni támogatói szerződésével – őt ugyanis egy másik olajcég, a Repsol szponzorálta.

Az autót 229 ezer euróért, azaz 75 millió forintért kínálja eladásra olaszországi tulajdonosa. Ezért a pénzért nem csupán egy - két rali-világbajnok keze között is megfordult -, legendás autóhoz jut az új tulajdonos, hanem megkapja vele a komplett eredeti műszaki leírást, a TTE által kiállított technikai, mechanikus és elektronikus kézikönyveket, valamint számos tartalék alkatrészt és kerekeket, továbbá a felújítást részletesen dokumentáló fényképeket is.