Hányszor sóhajtunk fel, valaki autózását látva: – Jaj, az a szerencsétlen kocsi… Elinduláskor leégetik a kuplungját, rossz sebességfokozatban gyötrik a motort, durr, belemennek a kátyúba, agyonpakolják, elhanyagolják. A végén meg belerohannak egy jó vastag fába, totálkár! Ha a szekerébe fogott lóval viselkedne így az illető, simán kimerítené az állatkínzás tényállását, fel lehetne jelenteni érte, valószínűleg meg is büntetnék.

Az autó más. Egy gép, egy tartós fogyasztási cikk. Tulajdonosa megvette, az övé, rendelkezik vele, és úgy használja, ahogy akarja. Az autónak nincs személyiségi joga, nem védi törvény. Teljes mértékben ki van szolgáltatva a gazdájának. Hiszen nem fáj neki semmi, nem ismer lelki kínt sem, például nem fél. Ha fának vezetik, úgy megy neki, hogy nem is tud róla.

Legalábbis így volt eddig. Ma viszont semmi különös nincs abban, hogy egy kocsi kamerával, vagy kamerákkal pásztázza maga előtt, illetve körül a területet, GPS-ével pontosan tudja, hol van, felismeri a jelzőtáblákat, és ezeket mutatja is a műszerfalon, tehát tisztában van sebességkorlátozással, behajtási vagy előzési tilalommal. Észreveszi a jobbra bekanyarodni kamion mellett haladó kerékpárost, felhívja rá a sofőr figyelmét, felismeri a gyalogosokat, figyelmeztet rájuk. Észleli, ha a sebességhez képest túlságosan lerövidült a követési távolság, először jelzést ad, és ha az nem használ, magától fékez, akár a teljes megállásig. Dugóban önállóan araszol, szükség szerint megáll és újraindul, ahányszor csak kell.

A gépkocsi tehát „tud” róla, ha akut veszélyhelyzet áll fenn. Nem tudhatjuk, hogy pontosan miképp programozták a mesterséges intelligenciáját, csak feltételezem, hogy nem értelmezi saját magára nézve fenyegetőnek a szituációt, hiszen nincs öntudata, nem aggódik sorsáért, de még a benne ülő utasokért sem, csupán gépiesen szerez be, dolgoz fel és jelez ki információkat. A döntés végső soron mindig az emberé, aki ki is kapcsolhat egyes rendszereket, beállíthatja rövidebbre vagy hosszabbra a kívánt távközt, és figyelmen kívül hagyhatja a jelzéseket, illetve nem reagál rájuk, ha úgy hozza kedve. Az autó pedig szenvtelenül engedelmeskedik, mintha nem az ő bőrére is menne a dolog.

Mikor jut eszükbe a tervezőknek odáig fejleszteni a szoftvert, hogy félteni kezdje utasait és önmagát is a jármű? Egyáltalán nem lehetne nehéz. Felkiálthatna a hangszóróiból: Vigyázz, kátyú! Aztán, ha belement a mazsola, szemrehányó hangon: Ez fájt! Látja a verda, hogy esztelenül gyorsan közeledünk egy kanyarhoz, amelynek pontosan ismeri a görbületi sugarát, és a lengéscsillapítók állásából, illetve a gázadások és a gyorsulások összevetéséből a saját terhelési állapotát is, így a pillanat töredéke alatt kiszámítja, hogy vészfékezés nélkül nagy bukás lesz ebből. Fel is sikolt: Fékezz te őrült, itt pusztulunk mind! Ha pedig tovább áll a gázpedálon a begőzölt pilóta, a számítógép nyom helyette egy satuféket, hogy megkönnyebbülten felsóhajthasson: Ezt megúsztuk, te eszelős…

Lehet tovább is játszani a gondolattal. Háromdimenziós madártávlati kameráival az autó látja a saját külsejét, így azt is, hogy momentán csúnya sáros, a földúton csapatástól. Mosás után megszólal: Köszönöm, ez jól esett! A szervizintervallum túllépésekor nemcsak felvillant egy jelzőlámpát a műszerfalon, hanem elmondja konkrét panaszát: Elhasználódott már az olaj, kérlek, kímélj az olajcseréig! Mielőtt berobogna gazdája a garázsba, a tetőcsomagtartón álló bringákkal, rákiált: Vigyázz, ez drága lesz! Egyszer csak megszólal: Lecsökkent a guminyomás, kanyarodj lassabban, mert fejre állunk!

Mindez eléggé utópisztikusnak tűnhet, de korántsem az, ha önvezető autóra gondolunk, főképp olyanra, amelyet tetszése szerint maga vezethet az ember, vagy ráhagyhatja a számítógépre. Egy ilyen kocsiról már élénk fantázia nélkül is elképzelhető, hogy folyamatosan kiértékeli vezetőjének stílusát, manővereit, és valamilyen véleményt alakít ki róla, elismerőtől a lesújtóig. Lehetetlen, hogy kiismerje a gazdáját, és ennek megfelelően örüljön, mielőtt útra kelnek, vagy éppenséggel halálfélelemben aggódva várja az elindulást?

Szórakoztató az efféle szellemi játék, de még jobb, ha megfelelő következtetésekre jutunk általa. Tegyünk úgy, mintha gondolkodni, félni, beszélni tudna az autónk. Néha jusson eszünkbe, mit szólna egy-egy húzásunkhoz? Ez klassz volt! – rikkantana a sportos verda egy húzósan, de biztonságosan bevett kanyarkombináció után, vagy leverten megszólalna: Na, ezért kár volt engem választanod, nézz csak a tükörbe, autósort húzunk magunk után!

Természetes, hogy értékeli az ember a kocsiját, attól függően, hogy mennyire felel meg az igényeinek, ízlésének, elvárásainak. Ám néha hasznos lehet fordítva is megnézni a kérdést: mennyire lehet elégedett velem a kocsim? Jó gazdája vagyok? Kihasználom a képességeit, vagy fölöslegesen dobtam ki egy csomó pénzt? Élvezi, ahogy vezetem, vagy egy rettegés az élete? Talán jobb autós lesz, aki nem egyszerű gépet, hanem érző lényt lát az autójában.