Szelfi

Som felé tartok, lehet még vagy ötszáz méter a falu határáig, szorgosan villognak a szembejövő autósok, s mutatóujjukkal egyvégtében karikáznak. Értem én, természetesen, nem most jöttem le a falvédőről, vagy traffipax fészkelte be magát valahova, vagy rendőrnek öltözött operatőrök forgatják legújabb filmjüket, az autósok szponzorálásával és főszereplésével. Eddig sem száguldoztam, mégis ösztönösen lassítok, biztos, ami biztos, ötven alatt leszek, mire látótávolságba érek. Elhajtok a kamerát kezelő rendőr bokor mögött parkoló autója mellett, a hátam közepére sem kívánom, mégis a hátamat látja, már amennyiben. Ilyenkor mosolyog az ember, megúsztam, köszi, haverok, én sem leszek rosszabb nálatok, jelzem a szembejövőknek, nem árt, ha figyelnek, ők sem az égiektől kapják a pénzüket, jobb, ha spórolósra fogják a dolgot.

Én karikázok nekik, ők karikáznak nekem, végképp nem értem. Észre sem veszem, szabadjára engedtem a járgányomat, hatvannal gurulok, ez sem túl gyors, de ötvennél több, ehhez nem kell két Bólyaiként villogni. Amíg a velem szemben haladókat próbálom rávenni a lassabb haladásra, föl sem tűnik, hogy a falu másik végén is ott áll egy sunyi mérő kocsi, aki épp a lankadó figyelmünkre, és az „ezt is megúsztuk” föllélegzésünkre építi aznapi projectjét, és a falu túlsó végén szobrozó kollegájával mintegy harapófogóba szorítja a szabályszegőket. Mi meg, balga úrvezetők hol erről, hol arról futunk bele a mérőműszerbe, mert ki a fene gondolja, hogy kettőzött akciót eszeltek ki ellenünk. Én még javában mosolygok, akkurátusan karikázok a mutatóujjammal, miközben látom, hogy a második autóban ülő rendőr is mosolyog, mintha én őt fotóznám, pontosabban, mintha kettőnkről készülne kandikamerás fölvétel. Gyanítom, a rólam készült kép lesz költségesebb.

Szeretem a szorgos rendőröket. Azokat, akik kutyakötelességüknek érzik (ha ők nem, akkor a fölötteseik), hogy minden jónak ítélt pénzgyűjtő helyen ott álljanak a traffipaxos, vagy a kamerás autóikkal. Ilyesmire a legjobb egy kint felejtett sebességkorlátozó, harminc-negyvenes tábla, amire természetesen ügyet sem vetünk, mi, trappoló szörnyetegek. Megértem én, hogy „ez a dolguk”, mi lenne más? Féken kell tartaniuk bennünket, ha nem ezt tennék, megfeledkeznénk ez ötvenes korlátozásról, meg a kilencvenesről, rendnek kell lenni, ez a dolguk, a nevükben is bennük van, akár a kakukkmadárnak a hangja.

De: biztos, hogy csak a pénzgyűjtés magas fokú művelése rak rendet ebben a rendetlenségre szakosodott országban? Ha alkalmam adódna, megkérdeznék egy főrendőrt (ilyet se látni mostanság), hogy hol vannak azok a rendőrök, akik úgy próbálnak rendet tartani, hogy segédkeznek az útszélén, a meghibásodott közlekedési lámpáknál (rendőrlámpáknál, ahogy a köznép emlegeti). Hol vannak, akik fölfedezik, hogy heteken át zavarja a forgalmat egy táblákkal körbekerített, félkészen díszelgő, aszfaltért ácsingózó kátyú? Szóval hol vannak a rend őrei? Vagy mára csupán operatőröket és pénzügyi szakembereket képeznek a rendőrtiszti főiskolákon? Lehet, hogy a rend azt jelenti, hogy fizettetünk a szabályszegőkkel, és ezzel le is van rendezve? Én nem így képzeltem el a rendet, mondja József Attila. Milyen kár, hogy nem lehet itt velünk! Készíthetne az őt megbírságoló rendőrrel egy mosolygós szelfit.