Az őszi hannoveri Haszonjármű Kiállításon több, mint 1400 cég vonult fel 42 országból, sok elektromos járművel, teherbiciklitől teherautókon át autóbuszokig. Az egész a fenntartható mobilitás diadalmenetének tűnhetett, de nagy kérdés, hogy mikor lesz mindebből realitás? Áttekintve Európa általános helyzetét, erős kétségek ébrednek.

Az iparág átvészelte félvezetők és nyersanyagok hiányát, mégis elmaradt a várt fellendülés: sok gyártó panaszkodik, hogy hétről-hétre csökken megrendeléseik száma. Vállalatok és polgárok későbbre halasztják vásárlásaikat. Mindenki érzi, hogy nehéz idők jönnek, takarékoskodni kell. Noha világos, hogy nem szabad energiát száguldozásra pazarolni, félretették az általános sebességkorlátozás témáját, hiszen kevesen süvítenek 200-zal. Ezzel haladékot kapott a német autósok egyik szent tehene. Így is van elég gondjuk: lecsavarják a fűtést, csak egy percig zuhanyoznak, százzal ballagnak az autópályán. Drasztikus konzumsokkot kaptak, lecsúszik az alsó középosztály, de már a felső középosztály is fontolgatja, hogy mit engedhet meg magának. Egyre kevesebb az online vásárlás, a házhozszállítás. 

Az autógyártók – Európa vezető gazdasági hatalmának húzóágazata – sem állnak jobban. Főképp beszállítóik szenvednek vágtató drágulásoktól, elsősorban az energiáért kell sokkal többet fizetni. A VDA (Német Autóipari Szövetség) tagjainak tizede küzd likviditási problémákkal, és további egyharmad számít ilyenekre. A tagok fele törölt vagy halasztott el tervezett beruházásokat. Ötödük külföldre igyekszik kiszervezni termelését. Németország, mint gyártóhely, drámai gyorsasággal veszíti el versenyképességét. 

Az autóipar nem eseménykövető intézkedéseket vár a politikától, hanem gyors, megelőző, gyakorlatias beavatkozást, méghozzá ideológiamentesen. Elsőként az energiaárakkal kéne foglalkozni, mindenekelőtt a villanyáraméval. Néhány vállalat nagy károkat szenvedett el, csekélyebb energiaköltségekkel dolgozó külföldi vetélytársakkal szemben. Olaf Scholz kancellár hangsúlyozta, hogy minden energiaforrásra szükség van, az atomerőművekre is, amelyeket leállítottak az eszelős Zöldek nyomására. 

Hogyan lesz klímasemleges az EU-ban futó 280 millió autó, egy-két évtized alatt? Még csak ötlet sincs rá, csupán a belsőégésű motoros kocsik kinyírása megy. Az embereknek elegük van az életidegen utópiákból. Ha már villanyautókra kényszerülnek, megkérdezik, milyen gyorsan épül ki a töltő-infrastruktúra – a töltőpontok és a szükséges kábelhálózat? Kiábrándító az EU helyzete: Hamburgban kétszer annyi nyilvános töltőoszlop van, mint egész Görögországban. Előre látszik, hogy földrészünkön nem lesz működtethető az e-mobilitás. 

Ilyen körülmények között nem érvényesülhet az autógyártók, a beszállítók, a fuvarozó és közlekedési vállatok klímavédő elhatározottsága. Hogy nem csak porhintésről van szó, beruházási adatok igazolják. 2030-ig 220 milliárd eurót költenek kutatásra és fejlesztésre, további százat gyárak átépítésére, a technológia átállítására. Az ipar tehát jócskán megelőzte a politikát, amelytől most már a peremfeltételek rögzítését várja, irreális fantazmagóriák helyett.

Gondolkozzunk el együtt, mi a baja az EU-nak és Németországnak, a földrész legerősebb, meghatározó hatalmának? Az ideológia eluralkodása a pragmatikus, józan gondolkodás, a földrész lakosságának érdekképviselete helyett. Akárcsak Lenin, Sztálin, Mao és Pol Pot, egy csapásra akarják megváltoztatni az emberek gondolkodását, a társadalom működését; ahogy Pol Pot a szemüveges embereket irtotta, ugyanúgy mondott ki halálos ítéletet az EU a dugattyús motorú járművekre, egyáltalán nem számolva azzal, hogy milyen megrázkódtatásokba, csillagászati költségekbe kerül mindez, de tudományosan megalapozva sohasem mutatták ki várt pozitív hatásait. 

Németország hagyományosan mintának számított, nagyszerű tudósai, feltalálói, iparosai jóvoltából, de újabban, akárcsak a nácik idejében, kártékony eszmék rabja lett. Ahogy egzisztenciális öngyilkosság volt egy rémkorszakban felszólalni az antiszemitizmus ellen, ma ugyanúgy állnak: állását veszítheti, utcára kerülhet valaki, ha megsértve a „politikailag helyes” beszédet, kiáll a progresszív liberalizmus ellen. A csendes, elégedetlen többség nem kap szót, csak némán, lassan, de biztosan csúszik lefelé megszokott életszínvonaláról. Ezt nem én állítom, hanem az egyik legkomolyabb súlyú szervezetük, a VDA, és egy tekintélyes folyóirat. 

Hazánk gazdaságának egyik legfontosabb tényezője a németre épülő autóipar. Ha ilyen baljós diagnózist állít fel saját magáról, számíthatunk begyűrűző negatív hatásokra. Negyven évig ideológiavezérelt társadalomban, gazdaságban éltünk, most hasonló fenyeget, de már nem keletről, hanem nyugatról. Ezek a változások nemcsak önmagukban fenyegetők, hanem a globális válságok közé besorolva – éghajlatváltozás, migráció, járványok, háborúk, infláció –, gyengítik védekező képességünket. Minél erőszakosabban próbálják ránk kényszeríteni torz nézeteiket Ursula von der Leyenék, biztassuk magunkat egy mondással az „átkosból”: „Ne félj pajtás, nem tarthat örökké, százötven év sem tett minket törökké!”