A 20. század második felében az európai gyárak számos követendő példát mutattak a mini terepjárók konstrukciós megoldásaira. Aztán jöttek a japánok. Nem lehet elvitatni a japán konkurencia dominanciáját, ami a század végére állandósult és a 2000-es évekre is megőrizte vezető szerepét.
A kétmotoros Citroën 2CV Sahara 4x4 típust Monsieur Bonnafous ötlete alapján a Citroën mérnökei fejlesztették. A bonyolultnak tűnő konstrukciót a 2x425 köbcentis, 24 lóerős ikermotor és váltó üzembiztossá tette, mert az egyik motor hibája esetén is folytathatta útját 60 km/órás sebességgel. Normál üzemben elérte a 100 km/órás sebességet. A két, egyenként 15 literes üzemanyagtartály - mint az időzített bomba az - első ülések között ketyegett.
A fogyasztás 6 és 10 liter körül alakult az üzemmódtól függően. Az ára az alapmodell közel kétszerese volt. 1958 és 1971 között 694 darabot gyártottak.
Citroën Méhari 4x4 a 2CV és a Méhari alapjaira építkezett megerősített csővázzal és remek formájú műanyag felépítménnyel. Kapcsolható összkerékhajtással rendelkezett. Bár eredetileg katonai célokra fejlesztették, alacsony hasmagassága miatt kevésbé volt alkalmas a nehéz terep leküzdésére. A civil életben találta meg igazi helyét. A 2CV és Dyane igénytelen 600 köbcentis 29 lóerős motorját örökölte. Mind a négy keréken tárcsafékek gondoskodtak a 715 kilogrammos jármű megállításáról. 1979-től 1983-ig gyártották 1.213 példányban. Limitált széria is készült Azur néven 1983-ban. A gyűjtők kedvence a rozsdamentes karosszéria miatt.
Steyr Puch Haflinger típust Erich Ledvinka (Hans Ledvinka fia) tervezete és a TATRA gyár kiforrott csővázas konstrukcióját adaptálta.
A csavarodásnak ellenálló felépítmény kiváló súly-lóerő arányt eredményezett. A 630 kilós jármű a 643 köbcentis, a mindössze 25 lóerős boxer farmotorral a legrosszabb terepen is boldogult. A viszonylag alacsony súlyponttal, 25 cm-es hasmagasságával, 45 fokos kapaszkodóképességével, az 500 mm-es gázlómélységgel a prémium terepjárókkal is állta a sarat. Később 27 lóerős motorral és kissé módosított felépítménnyel volt elérhető.

A termelés tizenhat évében soha nem közelítette meg a kétezres szintet. 35 országba exportálták. Számos hadsereg használta Svájctól Ausztráliáig. 1959-1975-ig 16.647 darab készült.
A szovjet terepjárók tervezésének fő szempontja mindig a katonai célokra való alkalmasság volt. Ennek jegyében született az 1966-os LuAZ-969 típusú, alig 3.5 méteres, összkerékhajtású jármű is. A Torinói Nemzetközi Autószalon bíráló bizottsága lehet, hogy csak szemrevételezte a LuAZ-t, mert Európa 10 legjobb terepjárója közé választotta 1978-ban. Az első széria még 887 köbcentis motort kapott, az 1979-es LuAZ-969 M típust már 1.2 literes, Zaporozsec V motorjával gyártották. A rossz hírű Záporjóska imázshoz a hanyag összeszerelés és gyenge minőségű alkatrészek társultak. Országúti száguldásra nem volt alkalmas, állandóan imbolygott, kolbászolt. Örült, ha elhagyta az aszfaltot, a 28-30 centis hasmagassága garantálta a legbrutálisabb terepviszonyok leküzdését, feltéve, ha a magas súlypont miatt nem borult fel. Az belső teret nem szigetelték, a ponyvatető csak az esőtől védett. A tundra és tajga lakói csak usánkában és vastag szőrmebundában vészelhették el a fagyos utazást, miközben az utastér zaja megközelítette a fájdalomküszöböt. Magánszemélyek is vásárolhatták rövid várakozási idővel. Hasznos volt a vidéki lakosság körében. 1982-ben gördült le a százezredik, egyben utolsó LuAZ-969 M típus a szovjet gyártósorról. A jogokat az önállósodott Ukrajna örökölte és LuAZ-1302 jelzéssel gyártotta tovább 2002-ig.

Az ábrákat a Gemini AI generálta