- A vezetést, ahogyan a legtöbb gyerek, én is biciklivel kezdtem – emlékezik.  – Annyira megszerettem, hogy még versenyeztem is, a Tatabányai Bányász színeiben. Kategóriát váltottam, a motorozás következett. A hetvenes években az MZ volt a menő, azzal mentünk hát mindenfelé a barátaimmal. Határon innen és túl: bebarangoltuk az akkori szocialista országok közül Csehszlovákiát, az NDK-t és Lengyelországot, többször is.

- Mikor érkezett meg az első autó?

- Ha jól emlékszem, éppen 45 évvel ezelőtt, amikor 25 éves lettem. Nem lógtam ki az átlagból, amikor márkát „választottam”, egy használt Trabantra futotta. Semmi baj nem volt vele, vigyáztam rá és talán szerencsém is volt, ahogyan a többi autómmal. Persze, hogy nem száguldoztam vele, az nem az én világom, no meg nem a Trabi világa. Folytatódtak a külföldi utak, közben vártam az új kocsit, akkoriban előjegyzésre lehetett kapni. Drezdába készültünk, az indulás előtt megérkezett, az NDK-ból, az is Trabant volt. Már indulhatott is vissza a szülőföldjére.

- Azért léteztek akkoriban más márkák is...

- Hogyne, sokkal komolyabbnak számított a Wartburg. Egy ideig a barátomé volt, később az én hűséges társam lett. Szintén a haverokkal vágtunk neki egy nagy utazásnak. Ausztria, Németország, Svájc, megint Ausztria, végül az akkori Jugoszlávián keresztül jöttünk haza. A svájci hegyekben megizzadtunk néha, amikor felmelegedett a hűtővíz. Amikor feltorlódott mögöttünk a sor, udvariasan félreálltunk. Alaposan megbámulták a járgányt a helybeliek, amikor elhúztak mellettünk, ilyet ritkán lehetett látni a vasfüggöny nyugati oldalán. Később Zaporozsecem is volt, akkor Zápor Jóskának is becézték. Többen figyelmeztettek, sok bajom lesz vele. Nem lett igazuk.

- Soha nem vágyott különleges autóra?

- Nem. Jó, azért bevallom, hosszabb ideig egy Alfa Rómeó volt a társam az utakon, de nem a csúcskategóriás modell. Bevált, valódi társam volt, zokszó nélkül fogadta, amikor váratlanul nagyobb utakra kellett indulnunk, Hamburgba vagy Firenzébe. Nem véletlen, hogy most is van a családban. Persze nem csak szórakozásra használtam hűséges és kitartó társaimat, hanem munkára is. Az volt a feladatuk, hogy először megkeressék a saját árukat, utána pedig az utódjukét, majd elbúcsúztunk. És a munka: a kilencvenes évektől kezdve rendszeresen jártam Németországba, kéthetes turnusokba. Faragtam, sokat restauráltam is. Egy régiségkereskedőtől kaptam címeket, és mentem, mentem... – aztán haza, tatabányára, majd vissza, általában Bajorországba. Mozgalmas, fárasztó évek teltek így el, de nem bántam meg.

- Amikor ennek az időszaknak vége lett, kevesebbet kellett a volán mögé ülnie?

- Valamennyivel. Annyit változott a helyzet, hogy mostanában inkább az országot járom. Az utóbbi években negyven helyen volt kiállításom. A svábok életéhez, mindennapjaihoz és ünnepeihez kapcsolódó dolgokat próbálom meg elővarázsolni a fából, aztán bemutatni mindenfelé.

- Látom, rajtra készen áll egy Renault Clio az udvaron...

- Igen, a több német, a szovjet és az olasz után egy francia társam lett az utakon. Többen mondják, hogy kicsi, miért nem próbálkozol egy nagyobbal. Mondom nekik, tényleg kicsi, látom, de nekem jó. Teszi a dolgát, ahogyan én is.