Ezer kilométer. Ennyit kell utaznunk innen, a Kárpát-medencéből, hogy magunk mögött hagyjuk az ezeréves sértődöttségeinket, bizalmatlanságunkat, gyanakvásainkat. Miként kalandozó őseink, mi is nyugat-délnyugatnak indulunk, amerre legközelebb a tenger. Itthonról ezer kilométerre már valami egészen más Európát találunk: kékebb az ég, ragyogóbb a napsütés, nyíltabbak a tekintetek és őszintébbek a mosolyok. De azért ez nagyon is Európa, mi több: ötszáz, ezer, kétezer évvel ezelőtt is az volt. Az ismert világ közepén prezideált az ókori Róma, és a művelt világ bölcsője a reneszánsz Firenze. Ma sem valami periféria, még ha a Fiat Puntót gyakrabban kell is szervizbe vinni, mint a VW Pólót.

Ez bizony az Adria partja. Októberben is úgy ragyog a nap Triesztnél, mint nyáron.

Ezer kilométer. Ennyit kell legyőzni, hogy igazi olasz capuccino-t rendelhessünk két és fél euróért valamelyik csinos kis piazza-n, a campanile tövében, a teraszon. Hogy sorba állhassunk valamelyik elképesztően gazdag múzeum bejáratánál, testi épségünket – és pénztárcánkat - veszélyeztetve furakodjunk fel az Öreg Hídra, vagy be a Mercato Nuovo árusai közé.

Ezer kilométer. Gondol egyet az ember, jó korán reggel bepakolja a családot a kocsiba. Persze mindenki nyűgös és kialvatlan. Amire szükség lenne, az persze otthon marad, ezzel szemben egy csomó marhasággal lesz tele a csomagtartó. De azért csak elindulunk. Végig autópályán, óránként 140-nel, de kötelező és nem kötelező megállásokkal összességében úgy tíz óra alatt lehet teljesíteni a távot. Egy nap oda, egy nap vissza elmegy a szabadságból, de aki és ami a kocsiban van, az már ott van. Csakhogy a legtöbb toszkán város történelmi részéből ki vannak tiltva az autók. Vagyis parkolókeresés, jó drága parkolás és jó drága helyi tömegközlekedés a sorsa a saját kocsival kalandozónak.

Nagyjából ugyanez a végeredmény, ha repülünk. Maga az utazás csak két-három óra, de a reptéri hajcihővel együtt – mert oda is ki kell jutni – öt-hat. A bérelt autó segít a szállás megközelítésében, de a csillagtúrán, körúton a személyautó inkább gond mint öröm: lásd mint fent.

A vasút, hálókocsival, éjjeli alvással érdekes alternatívája az utazásnak: egy-egy éjszakát megspórol a szállodaárból, ez javítja egyébként versenyképtelen ár/érték arányát. A nehézségek ott kezdődnek, ahol az utazás véget ér: hogyan járjuk be Toszkánát? Gyalog, bérelt autóval, taxival?

Vinci főutcáján gurul a busz. Híres szülötte Leonardo da Vinci.

Akárhogy is, marad a turistabusz. Amit személyautóval 10 óra alatt letudtunk, az a busznak, sok megállással, 90-es tempóval 15 órájába kerül. Többet ülünk, mint Al Capone. Ezt nem mindenki viseli egyformán jól. Még a korszerű, jó karban lévő, autópályázásra tervezett járművek is szűkösek vállban, térdben, lábfejben.

Tizenöt óra: ez majdnem két munkanap, és bár csak ücsörög az ember, úgy elfárad, mintha zsákot rakodott volna két napig. De estére a busz már ott van, az éjszaka kisimulnak a ráncok és megnyugodnak az ülőgumók. A toszkán tájakat, falvakat és városokat pedig úgy járhatja végig az utazó, hogy szakértő kezek a látnivalókhoz legközelebb kormányozzák a buszt, és ugyanott veszik fel a kirándulókat, amikor véget ért a program.

Még van egy titok, ami elviselhetővé teszi a végtelen buszozást: Géza, a sofőr, aki – ha szerencsénk van – igazi one man-show-t ad ad elő. Végig kommentálja a közlekedési szituációkat: nem dühöng, nem rázza az öklét, csak szelíd humorral osztja ki az autóstársakat. Többfunkciós - amikor nem vezet, láthatatlan kis kantint üzemeltet. Előbb csak szerény ásványvizes palackok kelnek útra a busz utastere felé valamely lépcsőbe rejtett hűtőszekrényből. Később, ahogy belemelegedünk, dobozos sörök, és ki tudja még milyen tudatmódosító szerek. Akárhogy is, az idő múlásával egyenes arányban emelkedik a hangulat a fedélzeten. Mire hazaérünk, és a letudott kétezer kilométer után joggal válhatnánk zombivá, akkor a legvirágosabb a kedvünk. Úgy futunk be a végállomásra, mint egy nagy család.

Akár azonnal visszaindulnánk.

Jámbor Gyula