A csattanás hangja megrémített. Ember nem lehetett, ez némi megnyugvást hozott a másodperc tört részében. Világos volt, sütött a nap, szemem le sem vettem az útról. Nem telefonáltam, ha azt teszem, mindig kihangosítót használok. Ember ilyen gyorsan amúgy sem tud az autó elé vagy inkább oldalának szaladni.

Az autó belseje elég siralmasan nézett ki.

Feleségem és két gyerekem jutott eszembe, nem is sejtik, éppen mibe keveredtem. Ráérek még őket idegesíteni. És tárcsáztam a 112-es számot.

Udvarias hang jelentkezett. Mondtam vaddal ütköztem. Visszakérdezett, hogy egyedül vagyok-e az autóban, megsérültem-e, küldjön-e értem mentőt? Igazából csak ekkor néztem végig magamon, hála Istennek, semmi bajom. A ruhámon és az üléseken a szélvédő ripityára tört darabjai hevertek, a visszapillantó leszakadt, az adaptiv tempomatot és a sávtartó asszisztenst szabályozó kamera lógott árván az autóban.

A 112 kifaggatott arról, hol történt az ütközés. Elmondtam, hogy a régi 85-os főúton, Szárföld és Farád között. Éppen az M85-ös gyorsforgalmi útra akartam felhajtani, ezt azonban egy őz megakadályozta. Várjon, küldeni fogok egy járőrautót – kaptam telefonon az utasítást. És megkérdezte, hogy ez milyen megyében van. Ebből gondoltam, hogy a hívásom nem Győr-Moson-Sopron megyébe, bocsánat vármegyébe futott be, az ország nyugati szegletében ugyanis köztudott, hogy a 85-ös főút Győrt és Sopront köti össze. Azzal párhuzamosan fut a M85-ös, ami nagy áldás azoknak, akik e két város között autóznak.

A 85-ös főút. Innen szaladt ki az őz.

Ekkor szálltam ki először az autóból. Rágyújtottam, s próbáltam felmérni Opel Astrám állapotát kívülről is. A szélvédő mellett több karosszéria elem is sérült, bal első lámpám világított, de azon is törések keletkeztek.

És vártam. Kiraktam az elakadásjelző háromszöget, az Alpokalján oly gyakori szél azonban folyamatosan felborította. Időérzékem elveszett, talán fél óra is eltelt, mire Kapuvár felől megkülönböztetett jelzéssel megérkezett a rendőrség.

A járőrök udvariasak voltak, együttérzők, le a kalappal előttük.

Ön az első, aki a körzetünkben az új szabályok szerint vaddal ütközött – mondta az egyik rendőr. Mondtam, képben vagyok, egy autós honlapnál dolgozom, tudom, én vagyok a felelős, még akkor is, ha az ütközés kivédhetetlen volt.

Jegyzőkönyvet vettek fel. Közöltem, hogy 70-80 km/h-val autóztam, nem siettem, nem voltam késésben, s azt is láttam, hogy vadveszélyre figyelmeztető tábla volt amerre haladtam.

Nem büntetem meg, figyelmeztetésben részesítem – közölte a járőr. Majd hívta a vadgazdálkodási társulás illetékesét, aki a helyszínen nyilatkozott, hogy nem tart igényt a kártérítésre.

A szélvédő szilánkosra törött.

Az új szabályok szerint vaddal ütközés esetén kizárólag az autós a felelős. Lehet minősíteni ezt, sok autós meg is tette, de a szabály az szabály. Nem csak az autóm törött össze, ha rossz indulatú lett volna a rendőr, meg is büntethetett volna, az elpusztult őzért pedig kártérítésre kötelezhetett volna a társaság.

Az elhullott őz egy platós autón végezte, a rendőrök elköszöntek, én pedig vártam, hogy a kisebbik gyerekem által riasztott autómentő megérkezzen.

Egy jó órát álltam bekapcsolt vészvillogóval az út szélén, sárga mellényben, ahogy azt a szabály megköveteli. Ha nagyon hidegnek éreztem a szelet, beültem az autóba.

Az őz a karosszérián is nyomott hagyott.

Hatvan perc alatt két autós is megállt, megkérdezték, miben segíthetnek. Én pedig meghatódva köszöntem meg, hogy ilyen is létezik Magyarországon. Ez pontosan kétszáz százalékkal több, mint amit remélni mertem.

Nem tudtam másra gondolni, mint hogy a szerencse vagy a védőangyalom velem volt. Fekhetnék most éppen öntudatlan állapotban egy szirénázó mentőautóban a kapuvári vagy a csornai kórház felé tartva.

A 30 kilogramm közeli őz rosszabbul járt. Nem élte túl a találkozást az Opellel. Biztos finom őzpörkölt lett belőle.

Folytatjuk