Kis-nagy Magyarország

Ha egy marslakót kellene kalauzolnom Budapesten – a vicc kedvéért európai műveltségű és magyarul beszélő marslakót – akkor előbb-utóbb feltűnne neki, hogy a magyar autósok nem kis része térkép-részletet ragaszt a hátsó szélvédőre. - Talán a geográfusok klubjának a tagjai? - kérdezné a messziről jött vendég. Még jobban elcsodálkozna, amikor megtudná, hogy a térkép a XVI. század eleji Magyar Királyságot ábrázolja. - Ilyen erős a historikus érdeklődés a magyarokban? - kérdezné. Elég soká kellene magyaráznom neki, hogy a Nagy-Magyarországot kiragasztó honfitársaink inkább olyan klubhoz tartoznak, akik jelzik, nem felejtették el, hogy hazájuk száz évvel ezelőtt sokkal nagyobb, erősebb, gazdagabb, szebb ország volt, mint most. És hogy ezért még mindig haragszanak azokra, akik miatt ezt elveszítették. Kis-Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország Mennyország.

Művelt marslakónknak bizony időbe telne, amíg mindezt helyre tenné a furcsa alakú fejében, de aztán felragyogna az arca. - A mai Magyarországot nem a mohácsi vész előttihez kellene hasonlítani, hanem az ötven évvel későbbihez! - Amikor három részre szakadt és önálló államként megszűnt? - kérdezném elszörnyülködve. - Ahhoz bizony, mert akkor a mai Magyarország hatalmasnak mondható! - válaszolná a marslakó, és nagyon örülne, hogy íme máris sikerült kihúzni a magyarok körme alól egy százéves tüskét. - És mi lesz a sok ezer matricával? - kérdezném csüggedten. Maradhatnak, ahol vannak – vágná rá az eszes idegen. Csak ezután majd azt jelentik, hogy mi, Kárpát-medenceiek, tartsunk össze!

Ó, az a szent Középső Ujj!

Kertvárosi, csöndes kis utca, a járda szélén picike kismama, gyerekkocsival, és még néhány kisebb-nagyobb poronttyal. Át szeretnének menni a túloldalra, már le is ér a babakocsi első kereke az úttestre. Fehér furgon közelít, amolyan szaki-kocsi, olajos szerszámok, alkatrészek csörömpölnek a raktérben. Ahelyett, hogy szépen megállna, és megvárná, amíg a legkisebb lurkó is átér a szemközti járdára, baba orra előtt felbőgő motorral kigyorsít. A kismama vitézül emeli magasra középső ujját, és küldi a szerelő furgonja után átkait, amire az alaposan rá is szolgált.

Vannak, akik tapasztalatból tudják, hogy naponta többször is kijár nekik a Középső Ujj, merthogy tesznek érte. De mert unalmas, és nem is feltétlenül hatásos folyton visszamutogatni, válaszukat már előre jól látható módon közlik a mögöttük maradókkal. Az efféle imposztorok írják ki büszkén a hátsó szélvédőre, hogy „Ne dudálj, küzdj!” Vagy – különös, szado-mazo-ízt keverve a sztoriba – azt vágják az arcodba: „Élvezd!”

Ez utóbbi egyébként egy youngtimer-korú kocka Lada hátulján virít. Hogy mit lehet élvezni rajta? A látványt? A kályhacső-szerű kipufogó dobból áradó harsány motorhangot? Vagy a hetvenes évekbe visszaröpítő benzinszagot?

A karmos fejvadász

Hiába nagy a város, egyre több az autó és egyre kevesebb a parkoló. A szűk helyre nem mindig és nem mindenki tud úgy betolatni, hogy ne karistolja össze a mellette állót. De ha be is parkolt, kiszálláskor rányitja ajtaját a másik kocsi oldalára. A hatás garantált, semmilyen folttisztító el nem tünteti onnan a nyomát.

Van, aki megelégszik ennyivel, elvetemültebb autóstársaink azonban szó szerint mély nyomot akarnak hagyni maguk után. Erre a célra fejlesztették ki azt a fajta, utólag felszerelhető ajtóél-védőt, ami csúnyább sérülést okoz. A karmos élvédő a dinoszauruszok tüskés páncéljához vagy a sündisznó tűpárna-szerű irhájához hasonlóan mered kifelé a nagyvilágba. Arra ugyan kicsi az esély, hogy megvédje gazdáját az idegen behatolástól, arra azonban nagyszerűen alkalmas, hogy a szűk parkolóban kivágódó ajtóra szerelve belemélyessze karmait a szomszéd autós páncéljába.

Hát, mára ennyit a felebaráti szeretetről.

Jámbor Gyula