Szerző: dr. Lévai Zoltán

A szellõztetés fõ célja a levegõcsere, aminek az indokoltságát alátámasztja, hogy egy-egy utasra néha még fél köbméternyi légtér sem jut. Ilyen körülmények között a levegõ gyorsan elhasználódik, megtelik párával. A szellõztetést nyári viszonyokra kell méretezni. A levegõ bevezetésére szolgáló nyílást a kocsitesten ott kell elhelyezni, ahol menet közben torlónyomás van, a kivezetõ nyílást pedig a szívás helyén. Ahol légörvények keletkeznek (pl. a hátsó ablak mögött) semmilyen nyílást nem célszerû kialakítani, mert megzavarja a levegõnek a kocsitérben való átáramlását.
A nyílások kialakításakor ügyelni kell arra, hogy sem esõben, sem mosás közben nedvesség ne juthasson a kocsitest belsejébe. További fontos követelmény, hogy a motor égéstermékei ne juthassanak be az utastérbe.

A természetes szellõztetés, amely csak haladó gépkocsi torlónyomását használja fel, nagyon egyszerû, de a követelményeknek legtöbbször nem felel meg. Leggyakoribb megoldás: az elsõ ülések mellett lévõ, két részbõl álló ablaküveg kisebbik része elfordítható. Autóbuszokon jó eredményt ad a tetõablak.

A kényszerszellõztetéshez villamos motorral hajtott ventillátor szükséges, amelyet a légvezetékbe építünk. A légvezeték belépõnyílása vagy a kocsi elején, vagy a motorháztetõn szokott lenni. A levegõt személygépkocsikon közvetlenül a szerelvényfal alatt vezetik be, autóbuszokon célszerû a kocsitest hoszszában végigfutó vezetéket is kialakítani több beömlõnyílással.

A kényszerszellõztetést mindig kiegészítik fûtõberendezéssel is. A hõenergiát vagy a motor hulladékhõjébõl, vagy külön (benzin- vagy gázolajtüzelésû) kályhából nyerjük. Az utóbbit autóbuszokon alkalmazzák, néha személygépkocsikon is, fõleg ha a motor léghûtéses. A motor hulladékhõjét a hûtõrendszerbe bekapcsolt radiátor segítségével adjuk át a levegõnek. Maga a radiátor a kényszerszellõztetés légvezetékébe van beépítve.

A légvezeték kialakítása legtöbbször olyan, hogy szükség esetén az utastér levegõjébõl is történik szívás, azaz a fûtõradiátoron átáramló levegõnek csak egy része jön a külsû hideg térbõl. A meleg levegõ egy részét (szükség esetén az egészet) az ablakok belsõ felületére irányíthatjuk a jegesedés, ill. párásodás meggátlása céljából. Léghûtéses motoroknál a hûtõbordák között átáramló levegõ egy részét vezethetjük be az utastérbe, amit még egy, a kipufogócsõre szerelt hõkicserélõvel tovább melegítünk. Ez a fajta fûtés nem elég hatásos, azonkívül megvan az a veszélye, hogy égéstermék juthat az utastérbe.

A motortól független fûtõberendezések  nagyon változatosak. Ezekhez a hõenergiát nem a hûtõvízbõl vagy a kipufogócsõrõl nyerik, hanem villamos energiát fogyasztanak. Divatba jött az ülések fûtése is. Az egyszerûbbeket a kárpit alá kell betenni (felső kép). De van olyan is, ami nem csak melegít, de - nyáron - hût is (alsó kép).

Ma már nagyon elterjedt  a légkondicionáló berendezés. A légkondicionált gépkocsikon különös gondot kell fordítani a tökéletes légszigetelésre az utastér és a szabadtér között: teljesen zárt utastér, tökéletes ajtótömítések, jól záródó ablakok.

A légkondícionáló berendezés általában (nem mindig) a következõ szerkezetekbõl áll: 

A levegõ nedvesítését vízködbefúvással oldják meg, a szárításhoz speciális porózus anyagot használnak. A hõmérsékletet termosztát, a levegõ nedvességét higroszkopikus mûszer szabályozza automatikusan.

Nagyobb teljesítmény esetén (autóbusz) néha külön kis benzinmotort kell beépíteni a kompresszor hajtására. Ilyenkor az elég terjedelmes és nagy súlyú légkondicionáló berendezésbõl a külön motort (1), a kompresszort (2) és a kondenzátort (3) a padló alá építik be.

A légkondicionáló berendezés levegõszállítási teljesítménye elérheti a percenkénti 20 köbmétert is, amelynek 70%-át a kocsi belsejébõl szívja (részleges cirkuláció).