Azt akarjuk, hogy szépek legyenek a tárgyaink. Már az ősember is bekarcolt motívumokkal díszítette kezdetleges csuprait. Ma a formatervezést, a felületalakítást és a funkcionalitást egybefoglaló dizájn határozza meg, hogy mi kelt vágyat, vagy éppenséggel elutasítást. Okostelefont, karórát és persze autót is elsősorban a szemünk vetet meg velünk. Minden igyekezetével ebbe az arányba terel a marketing és a reklám, azt sugallva, hogy az autó névjegyünk, ízlésünk és egyéniségünk kifejezője, messziről árulkodik arról, hogy tudjuk-e, mi a trendi, mi a divat, vagy tök érdektelen figurának számítunk.

Igen, az autó műalkotás: köztéri mobil installáció. Az autók tömege erősebben határozza meg Budapest városképét, mint II. Rákóczi Ferenc bronz lovasszobra a Parlamentnél vagy Szent István királyé a Halászbástyán. Ki nézegeti azokat a pestiek közül? Senki. Na de a dugóban előtte araszoló kocsi farát? Mindenki, óraszám! Nem véletlenül adta ki az ukázt a formatervezőinek Paolo Cantarella, a Fiat korábbi vezérigazgatója: „A hátulja legyen klassz! Azt látják legtöbbet!” Utcán, országúton, autópályán autóbámulók vagyunk. Elég rápillantani egy fényképre, bármelyik nagyvárosból, pontosan be tudjuk lőni, mikor készült. Valaha Moszkvicsok csúfították, Ladák szürkítették, ma prémiumautók dekorálják. Szebbek, imponálóbbak, mutatósabbak, ehhez kétség sem fér. Szavak nélkül kiáltják világgá, mekkorát léptünk előre. Büszkén düllesztheti ki a keblét, aki hozzájárul ehhez a kocsijával.

Anno személyesen találkoztam és beszélgettem Charles Morell „Chuck” Jordannel, a General Motors designvezetőjével. Legemlékezetesebbként a következő szavait őriztem meg: „Óriási a felelősségünk! Ha egy divatdiktátor kihoz egy ronda szoknyát, jövő nyáron már nem is látni. Ha viszont mi csinálunk egy ronda autót, az még tíz év múlva is ott éktelenkedik az utcán.”

Nos, igazán ronda kocsit nemigen látni, de hogy a művészi szépség díszpéldánya lenne megannyi futó autótípus, azt már erősen megkérdőjelezem. Csakugyan „sportosan elegáns” egy emelkedő övvonal; tényleg nemcsak szó szerint, hanem egyébként is fénypont egy krómozott díszléc; valóban a dizájnszárnyalás felülmúlhatatlan magaslata egy horpasztás a kocsi oldalán? A márkák designvezetői, minden szerénységet sutba dobva, erről igyekeznek meggyőzni minket, de már a következő modellváltáskor elavulttá teszik korábbi alkotásukat – naná, hiszen épp az a cél, hogy az új vásárlására ösztönözzenek! Milyen művészi érték az, amely hat év után már öregnek, porosnak, lejártnak számít?

Ráadásul hol van már az idő, amikor az utcasarok mögül kilátszó kis részlete alapján fel lehetett ismerni egy típust? A nagy individualizálási törekvésben elszomorítóan egyöntetűek lettek. Autószobrászat? Ugyan már, egymás munkájára kacsingató dizájniparosok minden szokatlantól ódzkodó mesterkedése. Figyeljük csak meg, hogy szinte centire egyeznek a vezető márkák egy-egy kategóriába eső típusainak méretei. Nem szabad kilógni a maguk teremtette sorból, mert elriadhatnak a vevők.

Ezeken eltűnődve hogyan fogadjuk az autógyártók biztatását, hogy vásároljunk jó drágán egy műalkotást, amelyet kinn az utcán tartunk, illetve legalábbis járatunk? Ugyanúgy, mintha a polgármester szólítana fel, hogy néhány millió forintot önként felajánlva segítsük településünk csinosítását egy „szobrászművész” kérészéletű bádogkompozícióival. Büszkék lennénk, ha engednénk neki? Nagy lokálpatriótának képzelnénk magunkat? És pár év múlva megint, amikor már ciki az egész, és le kell cserélni? Vagy egy lakossági fórumon jól elmondanánk a véleményünket erről a balgaságról?

Ez az egész persze eszébe sem jut egy átlagos autóvásárlónak, ő saját magának vesz autószépséget a pénzéért. Ám mielőtt eldönteném, mennyit vagyok hajlandó áldozni a külcsínre, és esetleg túlzásokra ragadtatnám magam, magamba mélyedhetek egy kicsit. Számít, hogy öröm legyen odamenni ahhoz a kocsihoz és ránézni, és tényleg nem mindegy, hogyan vélekednek róla – és azon keresztül rólam – mások. Ugyanakkor legtöbben csak az első „mézeshetek” alatt nézegetik sokat a járgányt, de utóbb elsősorban már csak belőle néznek kifelé. Az autóm szépségét jórészt a többieknek vásároltam... Én az ő járgányaikat látom, amelyek között sok bizony csúnya. Akkor ki járt jól, ki választott okosan: azoknak a gazdája, vagy én? Mennyit is ér nekem valójában, hogy díszítsem (vagy ne csúfítsam egy sikeretlenebb dizájnnal) a várost? Illetve, hogy reklámozzam az adott márkát, amiért nekem nem fizetnek, de én jó sokat fizethetek nekik? Nem lehet, hogy rászedtek a szólamaikkal? Persze nem nosztalgiázunk a „szocialista” antiautók iránt, de nem estünk át a ló másik oldalára? Nem vettek le minket szép szólamokkal, mint idős embert egy termékbemutatón?