Szárnyakat ad vágyainknak - a képzelet

Szeretek repülni. Ki ne szeretne? Az öntudatára ébredt ember Daidalosz óta azon mesterkedett, hogy kitalálja a gépet, amivel legyőzheti a Föld vonzását. Hogy a magasba emelkedhessen, fel, egyre feljebb. Anyánk a Föld, apánk a Nap - innen oda, onnan ide, mindig útközben.

Szeretek repülni. Ki ne szeretne? Hát aki bevallja, hogy halálfélelme van, ha elveszti a lába alól a szilárd talajt. Szédül a magasban, émelyeg, ha megbillen alatta a karosszék. A frász töri ki, amikor arra a hajszálrepedésre gondol, amely tízezer méter magasan repeszti ketté a repülőgépe törzsét, és ő Ikaroszként  zuhan bele a dermesztő hidegbe, az oxigénhiányos semmibe.

Daidalosz leszármazottai közül sokan ott dolgoznak a világ repülőterei közelében. Ha nem lehetnek pilóták, repülőgépszerelők vagy légiirányítók, legalább bőröndökkel megrakott targoncát vezetnek vagy feltöltik a duty free shopok polcait. Ikarosz utódai pedig nem ülnének repülőre akkor sem, ha az amerikai lottó főnyereményéért kellene New Yorkba utazniuk.

Mi, többiek pedig egyszerre szeretjük és féljük a repülést. Amely mindennapossá vált, a low cost légitársaságoknak köszönhetően jórészt elvesztette egzotikus varázsát. Repülőjegyet kaphatunk akár olcsóbban is, mint a reptéri taxi ára.

Mégis, mégis: Daidalosz és Ikarosz működik bennünk tovább. Világhódító lelkünk ujjong, amikor a kifutópályán begyorsít a gép, felbőgnek a hajtóművek és az utast olyan erő préseli a fotelbe, amit a legvadabb sportautó sem képes produkálni. Aztán egy szökkenés, és a több száz tonnás szerkezet úgy emelkedik el az aszfaltról, olyan könnyedén, mint a szélfútta falevél. Kitárul a világ, térkép lesz a táj. Az utak hálózatán csigalassúsággal másznak az autók, a folyók szalagja villog, a megművelt földek sakk-kockái sorakoznak. Szabadon szállunk, mint a madár? Nem egészen. A tapasztalt utazók tudják, hogy az első fél órában, akárcsak az autónak, a repülőnek is különféle helyi és helyközi folyosókon kell feljebb és feljebb jutnia, hogy ráfordulhasson a nemzetközi légi sztrádára. Az már a felhők felett vezet, az örök napsütés honában. Megváltozik a motorok hangja, eseménytelen lesz a haladás, és feltűnnek a légikisasszonyok a csilingelő italos kocsikkal. Eszünk, iszunk, olvasgatunk, laptopot bújunk, tán még el is szundítunk, amikor egyszer csak megváltozik a világ. Billen a fotel, más hangon búgnak a hajtóművek. Ereszkedünk.

Repül a bálna. Több száz tonna hátán több száz élet utazik a fedélzeten

Általában ilyenkor kér szót először Ikarosz. Ó, az a gyomormélyi bizonytalanság, azok a szélrohamok, a sűrű homály, amelybe vakon merül bele a hófehér gépmadár! Behunyt szemünk képernyőjén híradó-bejátszások tűnnek fel. Orrukon, hasukon csúszó, szárnyaszegett géptörzsek, amelyek mellett eltörpülnek a gigantikus tűzoltó kocsik is. Ó, azok a fekete füstöt eregető, majd hirtelen belobbanó, lassított felvételként forgó csészealjak! Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Aztán kettőt-hármat zökken a roppant test, vinnyognak a szervómotorok, földet értünk, gurulunk. Húsz éve ilyenkor a hálás túlélők boldog tapsviharban törtek ki. Ma mindenki a telefonjához kap, felcsatlakozik a hálózatra, jelezvén hogy életben maradt. A hangszórókban felhangzik az Úr hangja: ladies and gentlemans...

De persze nem mutatjuk, hogy valamely katasztrófa túlélőjeként tekintenénk magunkra. Faarccal várjuk, hogy kinyissák az ajtót és mi gurulós kis kofferünket magunk után vonszolva kilépjünk a betonozott, burkolt, befedett, de mégis édes anyaföldre.

Viszlát, Ikarosz, a következő landolásnál!

Jámbor Gyula