A két írásmű egyszerre ipar- és családtörténet. Az olvasó megtudhatja belőlük, hogyan lett Horváth Ede még a kilencszázötvenes évek elején, 27 évesen munkásigazgató a sztahanovista munkaversenyek esztergályos élmunkásából, majd 1963-ban, a Wilhelm Pick Járműipari Művek néven az akkori győri gépgyártó üzemekből egyesített MVG vezérigazgatója. A szerzők ugyanakkor nyomon követik, ahogy a gyárvezér neve összekapcsolódott a korszak iparfejlesztéseivel és a Rába ma is jól ismert termékeivel. Így mindenekelőtt a német MAN cég licencének alapján gyártott haszonjármű-motorokkal, a kooperációban gyártott Steiger traktorokkal, a Rába fejlesztésű hátsóhidakkal és nem utolsósorban az úszóképes páncélozott szállító harcjárművekkel.

Már életében Vörös Bárónak nevezték.

Számtalan legendás történet kering a nagyhatalmú gyárvezető vaskezű irányítási módszereiről. A vörös báró – ahogy ráragadt a gúnyos címke – nem tűrt ellentmondást, nem egyszer durva hangot ütött meg munkatársaival. A könyvszerző Honvári János, a győri Széchenyi István Egyetem emeritus professzora azonban pozitíven ítéli meg iparszervezői teljesítményét. Mint mondta, az ország egyik legnagyobb gépipari vállalatánál – az akkori alacsony magyar munkavállalói mentalitás mellett – aligha lehetett volna atyáskodó, paternalista módszerekkel a Rábában gyorsan természetessé váló termelési eredményeket elérni. Még azok a vezetők is, akiket megbántott, leváltott évtizedekkel később úgy ítélték meg, hogy egy ekkorra, városnyi szervezetet csak katonaságra emlékeztető fegyelmezéssel, drákói szigorral lehetett irányítani. Horváth Ede türelmetlenségét az is magyarázza, hogy példátlanul nagy nyomás alatt dolgozott egész életében. Óriási ellenállást kellett leküzdenie, amikor másfél évtized alatt megszüntette a vagyongyár évtizedes hagyományokkal bíró alapprofilját: 1980-tól a Rába már csak nevében maradt vagongyár. A hatvanas évek elején, a fejlesztési források megszerzéséért elkeseredett harcot kellett vívnia a Csepel Autógyárral, a Járműfejlesztési Intézettel és nem utolsó sorban a szektás-dogmatikus pártvezetőkkel. Ennek eredményeként született meg a MAN licenc alapján gyártott Rába motorcsalád, melynek darabjai többféle haszonjármű, buszok, kamionok, traktorok erőforrásaként szolgált.

A győri gyárvezér megítélése azonban még ma sem egyöntetű. Mint ahogy a bírálók felhánytorgatják, a „vörös báró” az állampárt, az MSZMP Központi Bizottságának tagja és országgyűlési képviselő volt, vagyis a Kádár korszak kegyeltjeként úgymond megkapott mindent, fegyvert, paripát, dollárhitelt. Tény viszont az is, hogy a hetvenes-nyolcvanas évtizedekben a Rába futószalagon szállította az (export)eredményeket, ezek nélkül vezérigazgatóját aligha emelte volna pajzsra az akkori politikai vezetés. Termelési érték alapján, a Csepel Művek után az ország második legnagyobb gyártóműve lett a győri gyárkombinát, 25 ezren dolgoztak ott, ugyanakkor az egymást követő beruházások nyomán a Rába 9 vidéki településen 11 gazdasági egységet szippantott magába. A teljes képhez hozzátartozik, hogy ez utóbbi miatt a vidék gyarmatosításával is megvádoltak a gyárvezért, noha minden bekebelezett gyártóhely korszerűsödött.

Ám a nagy Rába-boomnak a rendszerváltás körüli időkben vége szakadt. A felvevőpiacok szinte egyszerre váltak fizetésképtelenné, és a nem kevés szociális feszültségekkel kísért pénzügyi összeomlásért Horváth Edét tették felelőssé – bűnbakként. 1989-ben az egykor nagyhatalmú vezetőt igazgatótársai visszavonulásra kényszerítettek, majd nyugdíjazását követően tíz évvel később, 74 éves korábban hunyt el.

Honvári János könyvének bevezetőjében Germuska Pál, a Magyar Tudományos Akadémia doktora úgy fogalmaz, hogy „a közelmúlt menedzsersztárjainak megítélése, ahogyan a kommunista rendszeré is ellentmondásos, ezért az ítéletmondás több higgadtságot, árnyaltabb megközelítést igényel. Paradox módón Horváth Ede ugyan a szocialista rendszerben csinált karriert, de éppen azért vált sikeressé, mert visszacsempészte a piacgazdaságot, jó értelemben véve kapitalista módón irányította a rábízott vállalkozást...Az életrajz alkalmat adhat olyan kérdések megvitatására, hogy a mai Győr sikerei mennyiben gyökreznek a (közel)múltban, Horváth Edének mindebben milyen szerepe volt, nélküle vajon ugyanazt a pályát futotta volna be a Rába és a város? Az egykori vezérigazgató vélhetően megosztó személyiség marad a továbbiakban is, de a kötet segítségével talán könnyebb átlátni a mozgásteret, megérteni a cselekvések mozgatórugóit, értékelni az adott körülmények között elért eredményeket.”