Sohasem vágyakoztam annyira bármire is, mint amikor hétéves koromban a szomszéd kislány ajándékba kapott biciklijét megláttam. Kora nyár volt, bizonyítvány-osztás ideje. A lány tolta, az apukája büszkén kísérte: piros bicikli, fénylő, nikkelezett lámpákkal, sárhányóval, fekete-fehér gumival. Nekem bezzeg nem vettek kerékpárt. Domboldalon laktunk, lejtős utcában, a felnőttek szerint életveszély egy gyereket elengedni biciklizni. Szétkened a pofidat az aszfalton - mondta a Mama, és nekem majd megszakadt a szívem.

Azóta se láttam olyan szép piros bicajt. Pedig vettem később, nem is egyet, magamnak is, aztán a gyerekeknek. Mi nem lakunk domboldalon, és már nem is nagyon értettem, mi tetszett nekem akkor régen annyira azon a biciklin. Egyáltalán, mi a szép rajta?

Aztán ha néha feltűnik a sok málhás hegyibinga közt egy agárformán nyújtott vázú, ujjnyi vékony kerekű, kecses országúti járgány, odakapom a fejem. Az a súlytalan suhanás! A légben úszás!

Miközben a kerékpár a magyar nagyvárosokban is az autózás vagy a BKV-bérlet olcsó alternatívájá vált az utóbbi években, úgy bele is szürkült a mindennapokba. Persze vannak fokozatok. Amszterdamban, a kétkerekesek európai fellegvárában tíz parkoló autóra ötven parkoló bringa jut. A járda mellett sokasodnak, egymás hegyén-hátán, ütik-verik őket, szakadtak, koszosak. Csúnyák.

De hát mi is lehet szép egy vasvázon meg két keréken? Talán éppen az, hogy egy másik, régibb, megbízhatóbb világból maradt itt nekünk. Nem lehet joystickra cserélni a kormányát, nem lehet okostelefonnal távirányítani, mint egy játékhelikoptert, mint egy Google-autót. Látványa sugallja a működését, ebben rokona a légcsavaros repülőnek, a gőzmozdonynak, a lábhajtós varrógépnek. A XX., sőt talán a XIX. századból maradt itt, amikor a csúcstechnológia a finommechanika volt. Apró vagy épp hatalmas fogaskerekek, acélrugók, csapágyak és csúszkák működtették a világot a gyáripartól a karóráig. Még tán az Istent is öreg órásmesternek látták eleink, aki egybe szerkesztette a világegyetem mérműveit, ugyanazon főtengelyre fűzve fel a galaxisokat és az atomokat.

Biciklizni érzéki élmény. Ragadd meg a szarvát! Kapd a lábad közé a vázát! Hajtsd az uralmad alá, engedelmeskedjen a nyomorult! De van valami apró, finom áthallás az érzékektől az érzékiség irányába is. A testtartás, a ritmus, a repülés boldogsága. A szabadságé. Na lám, mégis csak van benne szépség? De nem könnyű megragadni. Mégis sokan megpróbálták. Sikerült? Nézegessék a biciklis művészet (Bike Art) alkotásait, és döntsék el.

Jámbor Gyula