A szovjet járműipar állandó szürkeségéből kiemelkedik néhány különleges darab. Ilyen az 1964-es GAZ-Sztart mikrobusz, melyből mindössze száz készült, de nem sokkal nagyobb sorozatot élt meg a 118-as sem. A kisebbik a GAZ M21-es Volga műszaki alapjaira, a nagyobbik a ZIL 111-es pártlimuzinra épült.

Többször nekiálltak, de nem jött össze: megbukott 1957-ben a Moszkvics alapokra épült RAF, majd a későbbi próbálkozások sem jártak sikerrel. Pedig az 1964-as mikrobusz már egészen pofásra sikeredett. A műanyag karosszériás Sztart az ukrán autóipar alkotása, a Szeverodonetszki autójavító bázison fejlesztették, a futurisztikus autót pedig Luhanszkban és Donyeckben található üzemekben szerelték össze. Magas előállítási költsége miatt drágára jött ki az ára, ezért nem lett belőle nagyszériás autó, pedig lett volna rá igény.

Az autó formája egyedülálló, igazából ez az egyetlen igazán avantgárd szovjet autó volt az 1960-as években. Egyéni fazonját kézimunkával épített műanyag karosszéria adta, melynek kényelmes volt a belső tere is. A GAZ-21 Volga alkatrészeinek felhasználásával épített mikrobusz fazonját Jurij Androsz tervezte.

A vázszerkezetre szerelt héj típusú karosszéria működő üvegszálas burkolattal rendelkezett, amelyet egyetlen technológiai lépésben, manuálisan, réteges kontaktöntéssel ragasztották a speciális, hatrészes, levehető matricába, majd az oldalfalak, tetők, ablaknyílások és ajtók fa erősítőit ragasztották bele.

A 2,8 méteres tengelytávval a Start 5,6 méter hosszú és közel 2 méter széles volt. A 75 lóerős Volga motor 110 km/h sebességet biztosított a Sztartnak, melynek fő elemei is a GAZ-tól származtak, így a hegesztett alvázat is a Volga kombitól vették át. A rövidített kardántengelyű hajtáslánc az utastérben volt, a motortér púpjának tetején asztalt alakítottak ki. A lámpákat, a belső elemeket, az első lámpákat és a csomagtartón lévő szárnyat a Volgából vették át.

Az autó akkoriban elegánsnak, sőt, egyenesen nyugati stílusúnak tűnt. A karosszériaragasztás technológiájának megalkotására a Harkiv Autóipari Intézet hallgatóit hívták meg, akik a HADI sportkocsival is foglalkoztak.

A Sztart megjelenése az 50-es évek amerikai autóira jellemző uszonyos stílusban készült. Az első világítás négyfázisú volt. Ikerfényszórójából az egyik tompított és távolsági fényt is adott, a másik pedig csak távolsági fényt, ami külön kapcsolható volt.

A Sztart kis forgalmú útvonalakon, családi turistáknak és kirándulásokra szánták utasszállításra.

Panoráma szélvédője és hatalmas oldalablakai megkönnyítette az irányíthatóságot és jó kilátást biztosított a vezetőnek.

Az üvegszálas karosszéria ellentétben állt a fém karosszériával, mivel nem volt ellenálló a korrózióval. Az utastérben 10 ülés volt. A műbőrborítású ülések habszivacsból készültek.

A kémia szövetségi fejlesztése során ez sikkes volt! Az utastérben rádióvevő és tűzhely is volt. A motorháztető megállások közben könnyen sakkasztallá alakítható.

Két csomagtartójából az egyik az utasoké, a másik a vezetőé volt.

A szűkös beszállítói háttér miatt korlátozott volt a benzinmotor, a sebességváltó és a többi egyedi alkatrész, karosszériaelem forrás, ami megpecsételte a Sztart kisbusz tömeggyártásának elindítását.

A Sztart fő üzemeltetési hátránya volt a magas üzemanyag-fogyasztás volt, ami átlagosan 10 százalékkal meghaladta az akkoriban ár elterjedt RAF mikrobuszét. A benzinfalás oka a kedvezőtlen légellenállású karosszéria volt.

A váz és a karosszéria erőátviteli elemei sem voltak elég erősek, hétköznapi használatnál a Sztartok utastéri ajtózsanérjai annyira lógtak, hogy gyakran leestek. Megfelelő szigetelés miatt az utastér közepére épített motor hangos volt, ráadásul nehéz volt hozzáférni, ami rendkívül megnehezített a karbantartást, javítást.

Kedvezőtlen üzemeltetési költségek mellett megpecsételte a sorsát a lassú kézimunkás gyártás és a magas gyártási költség, ami miatt Sztart eladási ára 9500 rubel volt, míg a GAZ-21 legdrágább változata 8500 rubelbe került, az RAF mikrobuszt pedig 5600 rubelért adták el az állami vállalatoknak.

Összesen körülbelül 100 ilyen kisbusz készült, napjainkban csak néhány fennmaradt Sztart ismert.

Ennél is ritkább a szovjet autótörténet másik mikrobusza, mely kifejezetten protokoll célokra készült.

A ZiL-118 Junoszt luxusmikrobusz a Zavod Imeni Lihacsova (Завод имени Лихачёва) üzemben készült. A pártlimuzinkét ismert ZiL-111-es műszaki alapjaira épülő ZiL-118-at 1961-ben fejlesztették ki, a Lihacsov gyári szakemberek önálló kezdeményezésére.

Mindössze 20 készült belőle, mert még a hivatalos megrendelő a központ pártvezetés és a kormányzat sem preferálta elterjedését. A minimális szériát is kizárólag külön megrendelésre gyártották, néhányat nagy kapacitású mentőautóként szolgált. 1970-ben jelent meg egy frissített változat, majd a 118K busz és a 118KS mentőautó, mindkettő a ZiL teherautók ZiL-508-10-es V8 hengeres benzinmotorját és a 111-es limuzin automata sebességváltóját kapta. A 8,9 méter hosszú és 3,3 tonnás, 18 személyes mikrobuszt a moszkvai Autószerviz-73-as kiállításon mutatták be.

A ZiL-118-at az 1980-as években továbbfejlesztették, ZiL-3207 néven. A gyártás 1994-ben fejeződött be, a 118K/KS és a 3207 teljes gyártási száma mindössze 86 darab volt.

Változatok:

ZIL-118A: mentőautó a ZIL-118-asból.

ZIL-119 (ZIL-118K): módosított ZIL-118-as.

ZIL-119A (ZIL-118KA): mentőautó a ZIL-119-esből.

ZIL-3302: teherszállító prototípus a ZIL-119-esből.

Napjainkban néhány ritka darabot újraépítettek, az egyik megmaradt ZIL 118-asból ből mobil mozivá alakították, utasterében hatalmas képernyővel és biznisz fotelekkel, így akár menetközbe is lehet prezentálni, vagy meccset nézni.

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!