Amikor idén év elején eldöntöttem, hogy felmondok a munkahelyemen, hogy utazóbloggerként megvalósítsam az álmaimat, a legnagyobb dilemmát az okozta, hogy jó-jó, de mi lesz velem autó nélkül? Annyira megszoktam, hogy ott volt mindig kéznél, ha kellett, ha nem. Bevásárláshoz csak autóba pattanok és az autó hazahozza nekem a fél boltot. Ha barátokat megyek meglátogatni, akkor is az autó a legkézenfekvőbb eszköz ugye, a hazai kirándulásokról pedig már nem is beszélve. Mégis úgy döntöttem, hogy ha a mobilitás és a szabadság közül kell választanom, akkor inkább az utóbbira teszem le a voksomat.

Az első pár hétben nagy érvágásként éltem meg az autó hiányát. Úgy éreztem, bezártak a négy fal közé és korlátozva vagyok a mozgásban. Amit korábban 10 perc alatt elintéztem kocsival, az most minimum tripla annyi időbe telik. Ráadásul két kézben mindent nem lehet hazaszállítani, ezért sokszor inkább el sem indultam, mert nem akartam málhás szamár lenni. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy milyen sok előnnyel jár egy autó, és most, hogy megfosztottak tőle, félember vagyok.

Hiszen autóval közlekedni:

• a leggyorsabb és a legegyszerűbb közlekedési forma.
• kényelmes, mert ha valamit elfelejtettem, legfeljebb megyek még egy kört.
• egyszerre egyéni és társas dolog. Ha valaki szeretne jönni velem a baráti társaságból, beférünk öten az autóba. Ha meg nem, egyedül is elvezetek bárhova.
• néha idegőrlő, főleg a dugóban állni, de hát a napi 1,5 óra veszteség nem számít, fő a kényelem.

Persze aztán idővel jöttek dolgok, amik nem tűrtek halasztást. Én pedig szép lassan elkezdtem kibújni a saját magam alkotott csigaházból és elengedtem azt a berögzült gondolatot is, hogy autó nélkül nem lehet létezni. Arra, hogy a közlekedés nem csak arról szól, hogy A pontból B pontba eljussunk, akkor döbbentem rá, amikor kilépve az autó adta kényelmes komfortzónámból, ismét elkezdtem tömegközlekedni és biciklizni Budapesten, meg vidéken is.

Elkezdtem felfedezni a közlekedés, mint utazás élményét. Hiszen ameddig a volán mögött ültem, csak arra tudtam koncentrálni, ami épp előttem van. Legyen az egy közlekedési lámpa, gyalogos forgalom, forgalmi szituációk ésatöbbi. Az egyetlen dolog, amit kötetlenül csinálhattam a vezetésen kívül, az maximum a beszélgetés és/vagy zenehallgatás volt.

Autó nélkül új perspektívák nyíltak meg az életemben, úgy mint:

• az utazásra fordított idő nem haszontalan, közben tudok például olvasni, szemlélődni, más dolgokkal is foglalkozni.
• azt a pénzt, amit egy autó fenntartására költenék, félreteszem utazásra és élményekre.
• megszűnt az idegeskedés amiatt, hogy nem érek oda valahova oda időben a forgalom miatt, ellenben most mindenhova időben elindulok.
• a biciklizésnek sportértéke is van, ami a karantén utáni hónapokban nem elhanyagolható szempont.

Bár továbbra is imádok autót vezetni, és szerencsére autótesztelés során ezt a vágyamat maximálisan ki is élhetem, már nem ragaszkodom ahhoz, hogy feltétlenül legyen autóm. Az elmúlt fél év megtanított arra, hogy van élet az autón túl is. Néha könnyebben, néha nehezebben, de a barátok, család és persze jómagam bevonásával eddig mindent el tudtam intézni. Persze könnyen beszélek, hiszen Budapesten élek, ahol a tömegközlekedés jól szervezett. Ráadásul család híján nem kell azzal foglalkoznom reggel, hogy az egyik gyerek óvodába menjen, a másik iskolába, majd pedig utána különórákra. Ám ameddig csak magamról kell gondoskodnom, teljesen jó az élet alternatív közlekedési eszközökkel is.

Szemléletváltásként és a komfortzónánkból való kilépésként én csak javasolni tudom, hogy akár van autója valakinek és napi szinten használja, akár csak alkalmi jelleggel, de próbáljon ki más közlekedési formát is. Akár biciklit, robogót, vonatot, buszt, vagy telekocsit. Hiszen minden közlekedési forma és utazás más-más élmény. És ez az élmény nemcsak arról szól, hogy A pontból B pontba kényelmesen és biztonságosan eljussunk, hanem arról is, hogy miközben utazunk és közlekedünk, minél többet befogadjunk és megtapasztaljunk a körülöttünk lévő világból.