Nyugat-Európában régóta működnek kölcsönzők, kínálatukban Rolls-Royce modellekkel, extrém sportkocsikkal, elit motorkerékpárokkal. Üzletük virágzik, és mi sem természetesebb, mint hogy Budapesten is megnyitott egy ilyen, a Bullrent. Részt vettem a Kakucs-ringen tartott bemutatkozóján, és elgondolkoztam, a mögöttes filozófián. Tehát most nem az adott cégről van szó, hanem egy jelenségről.

Vannak gyakorlatias szempontok, például aki megengedhet magának egy olasz telivért, vélhetően nem jut koldusbotra egy-kettő kipróbálásától, és így már személyes tapasztalatból tudja, hogy melyik felel meg jobban az ízlésének, szempontjainak. Egy autókereskedőnél bizonyára jóval rövidebb lenne a próbaút. Ám még ezen a szinten is számíthatnak kicsinyes anyagi megfontolások: évente néhányszor beleülni egy álomkocsiba, sokkal jutányosabb, mint a garázsba állítani a vágyak tárgyát.

Most igazában az első élmény fontosságáról akarok beszélni. Nem ott van a mindent eldöntő óriási különbség, hogy egyszer vagy ötszázszor vezettél Ferrarit, hanem ott, hogy vezettél-e egyszer, vagy sohasem volt részed benne. Az első után csak nagyjából ugyanaz ismétlődik, és noha természetesen számít a gyönyörautózások száma, időtartama, de az első alkalom tesz mindörökre olyan emberré, aki elmondhatja magáról, hogy hajtott már McLarent, Lamborghinit.

Jól ismerem ezt az érzést, többször volt részem benne. Az első Ferrari-vezetés, Maranello környékén, a hegyekben… A gyári emberek röviden elmagyarázták kezelését, például, hogy üresbe tenni a két kormány-váltóbillentyűt egyszerre meghúzva lehet. A menetmód-választó Manettino forgógombot a volánon természetesen nedves útra állítottam, amelyben legszelídebb az F430, nehogy úgy járjak, mint az interneten keringő videók antihősei, akik első útjukon lezúzták szuperautójukat. Mekkora élmény volt tapasztalni, hogy kis gázzal olyan finoman indul el, ahogy őszi levél válik el az ágtól, de országúton vérpezsdítően felbődül a bestia, rakétaként gyorsul, kurta szökellésre rövidít le előzéseket, kanyarokban abszolút biztosan fogja az utat. Így autózni magasrendű gyönyörélvezet, együtt van minden, egy Ferrari belső berendezése, a tökéletes kapcsolat a kocsival, a lenyűgöző dinamika, az érzés, amelyet egyetlen más autó sem adhat meg, hiszen hozzá tartozik a márka históriája, sportsikereinek hosszú sora, és aurája.

Szívfájdalommal szálltam ki belőle, hogy vége a gyönyörűségnek? Nem, örömmel, hogy megvolt, nem kéne nekem tartósan egy efféle kényes, sokat követelő, méregdrága különlegesség. Megtudtam, hogy egy-egy gavallérstart a rajt-automatával néhány tízezres nagyságrendű forintba kerül, mert a közvetlen fogyasztáson, gumikopáson túl visszaállítja a következő szerviz esedékességét a fedélzeti számítógép, és egy Ferrari márkaszervizben vastagon számláznak.

Hasonlók voltak érzelmeim, mikor a gyári Fiorano próbapályán hajthattam Ferrari 599-est, amely úgy gyorsult, hogy képtelen voltam nyakizomból megtartani a fejemet, minden felkapcsoláskor tarkón csapott a fejtámla. Hasonlóképpen lassult is, akkor a szemeim akartak kiugrani üregükből, és az a kanyardinamika… Eget hasító örömautózás volt, de kéne nekem az a kocsi közútra, amelynek versenypályán sem tudom kiaknázni képességeit? Nem, őrjítő lenne vele sebességkorlátozásokat betartva, forgalomban araszolni…

És milyen lehet együléses versenyautót vezetni? Ezt is megadta jó sorsom, az Österreichringen (akkor még nem Red Bull Ring volt a neve), Formula Opel utánpótlás-versenykocsiban. Persze nem engedték szabadon garázdálkodni a zsurnalisztákat, amit józan intézkedésnek tartottam, mert bizonyára besokallt volna valaki a nagy adrenalin-túltengésben. Instruktor mögött mehettünk konvojban, de így is óriási hatása volt mindenkire, rám is, egy más világ… A váltó nem szinkronizált, kétszer kuplungozva kell váltani, visszakapcsolás közben gázfröccsel, ami nekem nem volt újdonság, mert anno ilyen teherautókon is szereztem jogsit. Az a pici kormánykerék, a szabadon álló kerekek munkájának megfigyelése, a közvetlen gáz- és fékreakciók – mindez valódi csemege egy vérbeli autósnak. Szeretnék versenyző karriert, hogy rendszeresen örvendhessek neki? Eszembe sem jutna, elégedett vagyok hivatásommal, amely ilyen bónuszokkal is elhalmozott.

És aki nem autós újságíró, de szintén vágyna különlegességek kipróbálására? Ha kellően fel van töltve bankszámlája, akár vehet is egyet vagy többet, de szerényebb anyagi helyzetben is van rá lehetőség, bérelni lehet egy napra, hétvégére, vagy akár egy teljes hétre. Nem kevésbe kerül, de még így sem feltétlenül annyiba, mint amennyi költség ugyanennyi furikázásra esne, saját verdával. Ahogy mondani szokták, nem kell tehenet vásárolni, ha tejet innék. Fölösleges lenne ötven-százötvenmilliót kiadni egy egzótáért, ha ennek töredékéből is megvan az első és legfontosabb élmény, és ha többször reszkírozza meg ezt valaki, nem mindig ugyanabban az álomautóban ülhet, hanem alkalmanként másikban.

Egyébként, a fenntarthatóság jegyében, általánosítanám is ezt az elvet. Vegyenek az emberek szerény teljesítményű, a szükségesnél nem nagyobb autót, és éljék ki dinamikai-, luxus-, divatozási hajlamaikat egy-egy prémiummodell bérlésével, kevesebbet pazarolnánk, kisebb ökológiai lábnyomot hagynánk.