Tévedni, hibázni, emberi dolog, elkerülhetetlen. Autóvezetésben baleseteket, személysérüléseket, emberhalált, anyagi kárt okoz. Ráadásul volán mögött ücsörögni nagyon unalmas, sőt frusztráló rutinfeladat lehet. Mindezt kiváltani hivatott a kameráival, radarral, lidarral „látó”, és mesterséges intelligenciájával „gondolkozó”, a szabályokat betartó, forgalmi helyzeteket felismerő és megfelelően kezelő, kiválóan tájékozódó gépjármű. Létrehozásához Elon Musk formátumú látnoki egyéniségek mellett, nagyon magasan képzett, kiváló természetes intelligenciájú szakemberek sok-sok munkájára és jelentős ipari, financiális háttérre van szükség – büszkék lehetünk, hogy e szakterületen hazánk a világ élvonalába tartozik, a Continental budapesti Mesterséges Intelligencia Fejlesztő Központjával, és olyan cégekkel, mint az aiMotive és a Commsignia.

Minek ekkora felhajtás, ráfordítás, kérdezheti egy nagyszülő, mikor unokáim már régóta közlekednek önvezető autóval? Hogyhogy, netán korszakalkotó ifjú zsenik gondolták ki, barkácsolták össze? Egyáltalán nem – a kocsi teljesen közönséges, csak elkényeztetett utasai nem látják volánja mögött a vezető személyt.

Az egész úgy működik, hogy odagurul a nagyszülő felvenni unokáját, elvinni különórára, sportolni, vidéki kollégiumba, vagy akárhová. Kötögetve, olvasgatva kivárja programja végét, majd hazaviszi, amikor a tini vagy fiatal huszonéves egyetlen köszönő szó nélkül pattan ki a kocsiból. De nemcsak az idősebb nemzedékkel viselkedik így, hanem szüleivel is. Neveletlen, netán bunkó? Meglehet, de nem itt a lényeg, hanem szelektív vakságában. Ő csak annyit vett észre, hogy megjelent, elszállította egy verda, de nem vette észre az idejét rászánó, a volánnál ülő felmenőjét, mintha csak a láthatatlan ember lenne – „magától” forgott jobbra-balra a volán, járt fokozatról-fokozatra a váltókar, talált el céljához a kocsi. Tehát saját érzékelése szerint „önvezető autóban”, „egyedül” utazott a fiatal, így hát nem is volt megköszönni valója senkinek.

Máskor is bántóan veszik levegőnek a velük kedveskedőket: egyetlen köszönő szó nélkül, úgy vesznek birtokba születésnapi, karácsonyi ajándékot, mintha utcán találták volna, illetve még nagy lakliként is naivan hinnék, hogy Jézuska angyalkái hozták. Az ajándékozó meg eltűnődhet: ugyanennyi hatást váltott volna ki, ha kukába dobja, amibe szívét-lelkét beleadta, de mennyivel több örömmegnyilvánulást kaphatott volna vissza egy vadidegen hajléktalantól!

Senkit sem szeretnék elmarasztalni vagy felmenteni, csak jelenségekre mutatok. A digitális korszak, a közösségi média, a Facebook, az Instagram, a TikTok idézett elő óriási változást az örökké ezeken a portálokon és az okostelefonon lógó korosztályban. Rengeteg virtuális ismerősük lett, de kevés igazán emberi kapcsolatuk. Három percnél tovább nem tudnak, akarnak odafigyelni valakire, valamire. Lelkileg elsivárosodtak, érzelmi intelligenciájuk nagyon szegényes, szinte alig jobb, mint egy számítógépé, okostelefoné, önvezető gépkocsié. Néha úgy tűnik, mintha enyhe fokú autista lenne egy egész korosztály – nem érti és kezelni sem tudja mások (sőt akár saját) igényeit, érzéseit. Nyugaton már idősek elleni rasszizmusról (Altersrassismus) írnak, beszélnek.

Technológiai eszközeinknek nagyon sok a gyakorlatias előnye, de egyéni mérlegelés kérdése, hogy ennél nagyobbnak vagy kisebbnek tartja valaki a humánumban megnyilvánuló hátrányt – miközben gépek egyre emberibbek, emberek egyre gépszerűbbek lesznek.

Mivel nagyon sokakat érintő kortünetről van szó, megpróbálom laikus (nem pszichológus vagyok, hanem autógépész-mérnök) gondolataimmal beindítani másokéit. Lehet örökösen megbántódni, elszomorodni, hogy örömszerzőnek szánt kezdeményezéseinkre nem érkezik válasz, nincs kölcsönösség. Akár bele is keseredhet valaki, ami látszhat rajta, és tovább rontja a helyzetet. Vegyük észre, hogy magunk is hibásak vagyunk e fiatalok elrontásában, egyéniségük torzításában, mert éveken keresztül folytattuk kiszolgálásukat, kedveskedéseinket, bármi viszonzás nélkül. Ősi, atavisztikus gondolkodásminták alapján lecsapódhat ez bennük úgy is, hogy alattuk áll a rangsorban, aki egyoldalúan, örökké kiszolgálja őket, akár le is nézhetik.

Nem kell haragudni rájuk, mert jórészt egy elembertelenedő korszak öntudatlan létrehozói, egyben áldozatai. Ne zárjuk ki őket szívünkből, szeressük tovább családtagjainkat, fogadjuk el olyannak, amilyenek. Alkalmazkodjunk hozzájuk, az idősebb élettapasztalatával, bölcsességével, de elengedve jellemkárosító túlajnározásukat, állítsunk le egyoldalú gesztusokat, mert ha nincs mit megköszönni, nem bánthat egy-egy szó, mosoly elmaradása.

Ne legyünk „láthatatlan” sofőrök „önvezető” autóban, mert aki beleszürkül e megalázó szerepbe, aligha veheti rossz néven, ha ekként kezelik. Ne csak autónkat vezessük természetes intelligenciánkkal, hanem családi életünket is!

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!