Oscar Wilde, a viktoriánus korszak ír drámaírója, költője, életművésze, botrányhőse, mai szóhasználattal influenszere, sok szellemes mondást hagyott az utókorra. Kettőt idézek fel most: „bármiről le tudok mondani, kivéve a luxust”, illetve „mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértést”. Őszinte szavak, és ha őszinték akarunk lenni, legtöbben magunkra ismerhetünk bennük, mi is elmondhatjuk ugyanezt.

E két bonmot-t az autózásra alkalmazva vessünk egy pillantást hatvan-hetven évvel korábbra. Ez volt a motorizáció fellendülésének, a tömeges automobilizmus megjelenésének korszaka. A VW Bogár, az Opel Kadett, a Renault Dauphine, a Citroen 2 CV Kacsa, a Fiat 500 millióknak adta meg az individuális géperejű közlekedés áldását. Egyszerű emberek, vállalati alkalmazottak furikázhattak munkába, családlátogatásra, kirándulni és nyaralni. Már voltak jó utak, sőt autópályák is, benzinkutak és szervizek sűrű hálózatára lehetett számítani. Kuriózumnak számított egy-egy forgalmi dugó, a lakott területeket kivéve nem volt sebességkorlátozás, a kutyát sem érdekelte a kipufogógáz, és a mozgásszabadság velejárójának tekintették a baleseti károkat, tragédiákat. Lelkiismereti aggályok nélkül, vidáman robogott mindenki (nálunk két évtizedes késéssel ment végbe mindez).

Milyen kocsik voltak azok? 25-40 lóerősek, épphogy túllépték a százas tempót. A léghűtéses Bogár és Kacsa nyomorúságosan fűtött, meg lehetett fagyni bennük, akárcsak a Trabantban, klíma a felső osztályú kocsikban sem volt. A szórakoztatás netovábbjának egy kezdetleges autórádió számított. Központi zár, tolatólámpa, fejtámla, biztonsági öv – hát az meg micsoda? És milyenek voltak e primitív járgányok gazdái, utasai? Boldogok! Eszükbe jutott valamit hiányolni? Nem! Mintegy igazolva a Budapesti Műszaki egyetem Gépjárművek Tanszékéről a híres tanár, Ternai Zoltán mondását: „nincs és nem is lehet akkora különbség két autó között, mint hogy van autód, vagy nincs”. A bármikor bárhová a fontos, a többi csak sallang, ráadás.

Nézzünk körül a mában. Autópályán 130 a limit, országúton 90, ezt telepített és mozgó kamerákkal, civilautós videózással ellenőrzik, megsértését súlyosan büntetik. Másrészt, mily sokszor elérhetetlen álom ennyivel menni, torlódásban araszolva… Túl sok lett a gépkocsi, egymást akadályozzák, néhol parkolóhelyet találni a legnagyobb probléma – és hogy megint idézzek, Toni Schmücker a VW volt vezére mondta, hogy „akkor jön el az autózás csődje, ha többe kerül állni, mint menni”.

Mi lehet a kárpótlás az autó jelentette szabadság megnyirbálásáért, a beszorítottság, az állandóan megfigyeltség érzéséért, a sok frusztrációért? Az utóbbi fél évszázad műszaki fejlődésével megteremtett luxus!

Automatikus klímával oldalanként külön, tizedfokos pontossággal szabályozott hőmérséklet, hifi-minőségű hangrendszer, állandó internetkapcsolat, érintőképernyővel, dugóelkerülő navigáció, vezetőtámogató rendszerek arzenálja, memóriás ülés- és volánállítás, kulcsnélküli központi zár és motorindítás, láblendítésre felnyíló poggyászfedél…

Önmagában mindegyikük helyénvaló és értékes része az autónak, hiszen hozzájárul a vezető testi-lelki frissességéhez, tehát a kondicionális biztonsághoz, és az utasok komfortjához is. Miért ne lenne valami jobb, ha lehet? Persze, hogy legyen! Csakhogy összességükben ezek a berendezések, funkciók nemcsak a kocsi árát dobják meg jelentősen, hanem előállításának ráfordításait, anyag-, energia- és gyártókapacitás-ráfordítását is.

De helyénvaló és értékes tulajdonsága az autónak a megengedett limitet akár kétszeresen meghaladó csúcssebesség, az utasokat akár meghánytató menetdinamika, az eléréséhez szükséges 200-400 vagy még több lóerős teljesítmény? Mint több a szükségesnél és a ténylegesen kihasználhatónál, ez már maga az ördögtől való luxus!

Amelyről nem tudunk, és nem akarunk lemondani, mert túl erős a kísértés, hogy villogjunk saját magunk, családunk és mások előtt, hogy premizáljuk magunkat egy prémiumautóval. Egyénileg nézve apró emberi gyengeség ez, de ha sokmilliószorosan fordul elő, már messzemenően túlterheli Földgolyónkat. Különösen, hogy a divat nyomásának és az egyre fejlettebb újdonságok vonzásának engedve sokkal hamarabb cserélik le az emberek a kocsijukat, mintsem műszakilag és állapota szerint indokolt lenne.

Itt van a kutya elásva! Nem az számít elsősorban, hogy minimálisan szennyező, korszerű benzinmotor, vagy a gyártásával és a töltőáram előállításával szintén környezeti ártalmakat okozó elektromos rendszer hajt, hanem az alapigényeket meghaladó, és a vételárban, karbantartási költségekben megnyilvánuló túlzott képességek és a kerekeken guruló wellness-életérzés.

Ha nem Oscar Wilde utánzói lennénk ilyen sokan, és ha nem ugyanebben a szellemben működne az globális nagyipar lobbistája, az EU is, akkor nem a dízeleket, benzinmotoros kocsikat kellene kitiltani innen-onnan, hanem a „józan” kocsik árszintjénél drágábbakat progresszíven, jelentősen megadóztatni, sőt – kimondani is borzasztó szentségtörés, hiszen ellentmond a liberalizmus alapelveinek – betiltani az ilyenek gyártását, forgalmazását. Ez szolgálná igazán a fenntarthatóságot, nem a luxus-villanyautók elterjesztése. Persze nem vagyok villanyautó-ellenes, nem velük van bajom, hanem azokban is a túlzásokkal.

Akinek csakugyan szívügye az unokáinkra örökített világ élhetősége, engedje el a fényűzést, elégedjen meg azzal, ami tényleg szükséges, álljon ellen a kísértéseknek, lépjen ki Oscar Wilde nyomdokából!

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!