Elöljáróban tisztázzuk elnevezését! Nemzetközi szabályzatok rögzítik, milyen autók indulhatnak együtt versenyeken. Az autósport csúcskategóriájának műszaki leírása angol szóval a Formula 1, németül Formel 1. Talán a német kifejezést fordította félre valaki, még az ötvenes években, Forma 1-re. Ez az értelmetlen ostobaság kiirthatatlanul meggyökerezett, jómagam soha le nem írnám, ki nem mondanám, F1-ként említem.

Közel hetven éve kísérem figyelemmel a sportágat, amelynek eredeti angol besorolása road racing, azaz közúti verseny, megkülönböztetésül a terepfutamoktól, mint a Dakar. Monaco utcáin, a belgiumi Spa Francorchamps országút-szakaszokból összerakott útvonalán és ezekhez hasonló pályákon kellett száguldani. Az autókat már kezdetben is trélerrel, zárt teherautóban vitték a helyszínekre, de ezek a kocsik, leszámítva a világítóberendezés hangtompító és a rendszámtábla hiányát, valójában el tudtak volna gurulni oda saját kerekükön is.

Kicsi vagy középméretű üzemek, mint a Ferrari, Maserati, Lancia, illetve brit „hátsóudvari műhelyek” (Enzo Ferrari gúnyos megjegyzése) építették a kocsikat, a nagyok közül csak a Mercedes szállt be a viaskodásba, sok értékes műszaki megoldás, fejlesztés került át együléses gépekből szériautókba. Jack Brabham saját maga tervezte és néhány emberével építette meg autóját, amellyel világbajnok lett. Kis büdzsé, nagy eredmény!

A volánnál a versenyzést főfoglalkozásként űző, tehát profi pilóták ültek, de az ötvenes-hatvanas években szerény gázsit kaptak, senki sem gazdagodott meg közülük, beérték szenvedélyük kiélésével. Vérbeli, amatőrszellemű gentleman driver volt az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio, az F1-es világbajnok, a Le Mans-i 24 óráson és Indianapolisban is diadalmaskodó Graham Hill, a Mille Migliát is megnyerő Stirling Moss és a többiek – egy korszak hősei, amikor egyetlen vezetési- vagy géphiba is tragédiát okozhatott. Az életveszély emelte meg a résztvevők és a nézők adrenalin-szintjét, amiben kétségkívül volt valami morbid.

Ma már más idők járják. A fákkal, villanypóznákkal szegélyezett helyszíneket, ahol közvetlenül az aszfalt mellett, egyszerű kötélkordon mögött álltak a nézők, úgyhogy egy kisodródó kocsi rendet vághatott közöttük, modern, biztonságos, egyedül e célra tervezett pályák váltották fel. Régen érezhette a közönség a versenyolaj és a gumi szagát, közvetlen közelből hallotta a motorok bömbölését, láthatta a pilóták arcát, mozdulatait, ma távoli tribünön ülhet, sokkal kevesebbet látva, érzékelve, tévén sokkal többet kap…

Az egykori, pillekönnyű, egyszerű szerkezetű lélekvesztők átadták a helyüket a versenyzőt valószínűtlenül súlyos bukásokban is sértetlenül megvédő, óriási teljesítményű, és az egykoriaknál lényegesen gyorsabb csúcstechnikai alkotásoknak. Vajmi kétséges, hogy bármi is átmehet belőlük a szériagyártásba. Ezeket az aszfaltrakétákat horribilis szponzorpénzekből építik több száz fős szervezetek. Éves költségvetésük megszabott plafonja évi 140 millió dollár… Nem túlzás ez, többnyire dögunalmas futamokért?  És még nincs benne a pilóták, sztárkonstruktőrök és eredményes csapatvezetők gázsija. A nemrég elhunyt, híres csapatfőnök, Sir Frank Williams mondta, hogy a Formula 1 kéthetenként két óráig sport, egyébként üzlet. Fején találta a szöget!

Nagyon jól tudjuk, hogy a modern olimpiai mozgalom elindítójának, Pierre de Coubertin bárónak nemes amatőr-eszménye visszavonhatatlanul a múlté. Már az ötkarikás játékokon (hol van ez a játéktól, maximálisan komoly pénzügy) is vérbeli, jól fizetett profik vesznek részt. Abszolút amatőr sportemberként, aki semmit sem keres testi-lelki egészségét szolgáló kedvteléséből, csak költ rá, már régóta úgy vélem, hogy a foci egy jó játék, míg a labdarúgás – amelyben a világranglista negyvenedik helye körül támolygó magyar csapat egyik messze túlajnározott, túlfizetett játékosa arról híresült el, hogy méregdrága sportkocsikat tör össze – viszont társadalmi betegségtünet!

És mit gondoljak az F1-es pilótákról? Még akkor is, ha tudom, hogy nemcsak kéthetente két órát sportolnak, hiszen állandó testedzéssel tartják fenn a versenyzéshez szükséges fittségüket, erőnlétüket, sportteljesítményükhöz aránytalanul nagynak tartom juttatásaikat. A szóbanforgó összegek nyilván nem egyedül a sportolónak járnak, hanem, nagyobb részt, a szórakoztatóipari celebnek. Még a rajtrács vége felé is évente 750 ezer dollár körül keresnek a versenyzők, ami több mint húszmillió forintos havi fizetésnek felel meg. A hétszeres világbajnok Lewis Hamilton éves fizetését ötvenmillió dollárra becsülik, Michael Schumacher szintén hét világbajnoksággal összeautózott vagyonát pedig 780 millióra (kb. 260 milliárd forint). Nem torzítják el ekkora tétek a résztvevők gondolkodását, hozzáállását, lehet ilyen szinten helye sportszerűségnek, gentleman driver szellemnek, vagy csak az eredményesség számít? Sport ez még, vagy pénzverseny – döntse el mindenki maga!

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!