Gondolatjel
Egy kedves olvasóm, Gyuri, írt nekem levelet, ebből idézek! Nagyon sajnálom a ma jogosítványt szerzőket, mert ők talán elképzelni sem tudják, hogy 30-50 éve micsoda öröm volt autót (motorkerékpárt) vezetni. Egyik oldalról az a tény, hogy az elmúlt évszázad egyik legmulatságosabb – és legtragikomikusabb – eseménye volt egy autóra éveket, évtizedeket várni, aztán a Merkurnál boldogan átvenni egy ipari hulladékot, kiválasztani a hat sárga Dacia közül a legszélsőt, vagy a harmadikat. A másik oldal: ezzel a várva várt járgánnyal öröm volt az autózás! Nem ismertük a közlekedési dugó fogalmát, a parkolási díjat, az Uránia moziba mehettél autóval. Nem volt felezővonal, talán még a büntető fékezést sem ismertük, élvezet volt vezetni. (Szándékosan nem írok a gyakori defektről, a ritka és nevetséges töltőállomásokról, a nyári hőségben felforrt hűtővízről, a sárga angyalokról és az autók téli letakarásáról, ponyvával való becsomagolás szokásáról.)
Arra azonban kíváncsi vagyok (leszek, lennék), hogy az önvezetés, valamint a közlekedési jog hogyan fog kiegyezni egymással. Mert balesetek – sajnos – biztosan lesznek. És ami elromolhat, az el is romlik. Még ha nagyon ritkán is (gondolj a lezuhanó repülőben ülők hatalmas pechjére). Ki a felelős? A gyártó, a kereskedő, a szoftveres programozó, a menet közben telefonáló vagy éppen a hátul ülőkkel csevegő vezető? A bal első ülésen csücsülő személy valóban vezető?
Valaha úgy fogtuk fel az autóválasztékot, mint az alacsonyabb rendű „szocializmus” tüneté. Hegyeshalomtól nyugatra VW, Ford, Opel, Renault, Fiat, BMW, Mercedes járta, nálunk büdös kétütemű Trabantok, Wartburgok, célszerűtlen farmotoros Skodák, nyomorult Moszkvicsok. Szégyenbélyegnek éreztük ezeket a kocsikat. Ha háromévente kijutottunk a szerencsésebb országokba, akkor másodrendű embereknek véltek minket. Augsburg patyolattiszta utcájában olajfolt keletkezett a Trabi alatt, rosszallóan néztek ránk.
Mégis nagy öröm volt elszakadni az akkori MÁV-tól, BKV-tól. Szinte üres utakon jártunk, mindenki a saját lakása előtt állhattunk meg. „Átkozott” Trabanttal bejártam az egész Alpokat. Ezért kapott ilyen nevet, mert mindent elkövetett, hogy megakadályozza az utazást. Mégis, sok javítás után hazaértünk vele.
Mégis eszembe jut egy jelenet. 1983-ban feleségemmel és kislányunkkal, kenuval evezetünk végig a Dunán, a forrásától Bécsig. A Trabant hátán vittük a kenut, néhányszor autóstoppal visszamentem érte. Az osztrák szakasz első helysége Engelhartszell, vízparti kempinggel. Ez tipikusan osztrák hely, tip-top minden, a területet gondosan nyírott díszsövény osztja bokszokra, amelyekben csillogó lakóautók állnak, tetejükön parabolaantennával. Lakóik grillsütő mellett ülnek karosszékben, míg a gyerekek szivacslabdával teniszeznek. Nagyon polgári jómódról tanúskodik minden. A kis sátor, a nejlonzsákokba pakolt szerény cucc, a benzinfőző körül kuporgó kenus család eléggé kirítt a környezetből, nem is került sor semmiféle kapcsolatfelvételre a kétféle társaság között. Másnap reggel a családunk lehordta a holmit a vízhez, és kezdte megpakolni a kenut. Mindenki tudja a dolgát, mindennek megvan a helye, szólni sem kell, egykettőre megy az egész. Feleségem egyszer felpillant, aztán int nekem: – Odanézz!
A lakóautósok ott álltak sorban a kemping alacsony sövényén túl, és figyelték az úti előkészületeket. Arcukon nosztalgikus bú, szemükben sóvárgás. Ahogy a házi libák nézik vonuláskor a magasban elhúzó vadludakat, még meg is lengetik párszor a szárnyukat, hogy szomorú lemondással belássák: nehezek, puhányok ők már a vándorúthoz. Ezeken a kempingezőkön is látszott, hogy örömmel otthagynák a lakóautót, a grillsütőt, a teniszhálót, ha még egyszer úgy lökhetnék el a kenut a parttól, úgy indulhatnának neki a nagy víznek, ahogy most ez a kis család teszi! Integettek egy darabig, aztán a szemük fölé tartották a kezüket, hogy minél tovább követhessék az apró csónakot, amely mintha a fiatalságukat, a vállalkozó kedvüket vinné el örökre…
Nem az anyagi körülmények fontosak, hanem az öröm, és az életérzés. Nem kell drága, a szükségesnél nagyobb méretű, teljesítményű, sebességű, extrákkal telepakolt kocsi. Sőt, ahogy egyre kellemetlenebb autózni – zsúfolt utak, radar-csapdák, hídfoglalások, egyéb rendezvények a közutakon, sok fiatal teljesen lemond a saját gépkocsiról. Nem kell a Trabant és Polski Fiat („Pléh-bugyi”) 23 lóerővel megelégedni, manapság is elég lehetne egy Lada 60 paripája. Kapni tízszer nagyobb teljesítményűt is, ahogy mondta volna József Attila: „csekély e kéj”.
Lényeg, hogy ne szoruljunk rá az autózásra, ha elkerülhető, nem szabad kocsival ingázni, az merő időpazarlás, és idegőrlő. Rossz élmény. Inkább hétvégi kirándulásokra használjuk, barátok, család felkereséséhez a négykerekűt. Ekkor minden nap örömmel ülünk a volán mögé.
Fotók Fortepan és Newspress