A világirodalom csúcsművei között akad néhány, amit csak a bölcsészhallgatók olvasnak el, és ők is csak akkor, ha tényleg nagyon muszáj. ”Tán csodállak, ámde nem szeretlek.” Szerencsére van olyan is köztük, amit ronggyá olvasnak az emberek, amióta csak megjelent, és népszerűsége hosszú távra biztosított. Ilyen a Mester és Margarita, amely elsősorban is gyönyörű szerelmes regény. Még a Rómeó és Júlián is túltesz, ugyanis hősei nem csak a sírig szeretik egymást, hanem egyenesen az örökkévalóságig. Ez azért már valami, nem? De maradandó élményt szereznek Bulgakov örökbecsű regényében azok is, akik az Új Testamentum történeteibe szeretnének belemerüni. Egészen pontosan Nagypéntekről szól a Mester regénye, vagyis a kereszténység alaptörténetéről.

 

A római helytartó, Pilátus lovag törvényt tart Jeruzsálemben a háromnapos zsidó ünnep alkalmából, és ítélkeznie kell egy különös lator felett, akit Jezsuának hívnak. A megkötözött fogoly kihallgatása során két csodát is tesz. Először elmulasztja Pilátus kínzó főfájását, majd megszelidíti, a barátjává teszi a véreskezű procuratort. A harmadik csoda, vagyis hogy Poncius Pilátus megmentse a kínhaláltól a bűntelen vándorfilozófust, nem sikerül. A többit tudjuk Lévi Máté kecskebőr pergamenre rótt evangéliumából. 

 

De a Mester és Margaritát egy teljesen más érdeklődésű embertípus is remegő kézzel forgatja. A modern irodalomban kevés helyen találni ilyen pontos és hiteles leírását a sátáni praktikáknak, polgárasszonyok boszorkánnyá válásának, hátborzongató varázslatoknak, démonok, vérszopók, akasztófavirágok szombat éjszakai maskarádéjának. Mihail Bulgakov jóvoltából szemtől szembe találjuk magunk a hatalmas Sátánnal, láthatjuk Messire nagyvonalú működését, amelynek nyomán fejek hullnak, vér fröccsen, és, mintha mi sem történt volna, tovább csörömpöl a jó öreg moszkvai villamos…

 

Mert hát a Mester és Margarita történetét valójában egy közlekedési baleset indítja útjára. A 30-as évek Moszkvájában egy koranyári délután a közkedvelt parkban két férfi beszélget. Az egyik szerkesztő, a másik költő. Hamarosan megjelenik a közelükben egy különös, leginkább külföldinek látszó alak és beszédbe elegyedik velük. Hosszan társalognak, vitatkoznak, majd egyszer csak a szerkesztő feláll, türelmet kér, és kisiet a parkból. Ám amint kilép az utcára, hirtelen feltűnik egy villamos, és a következő pillanatban a szerkesztő - szó szerint - elveszti a fejét. De elveszti a fejét a költő is, mert néhány óra múlva az őrültek házában találja magát. Senki nem hiszi el neki valószerűtlen meséjét Poncius Pilátusról, a végzet villamosáról, és a különös idegenről, aki előre megmondta, hogy a szerkesztő fejét le fogják vágni…

 

Persze a Nagy Honvédő Háború előtti szovjet villamosok nem sokban hasonlítanak a mai Combinókra, egy dologban azonban határozottan igen: a maiak sem tudnak azonnal megállni, ha váratlanul lép eléjük valaki. És az Ördög, mint tudjuk, sohasem alszik.