De miért éppen Tampere? Ott volt idén az A csoportos (elit, legmagasabb szint, álom hoki) jégkorong-világbajnokság és ott voltak a mieink, a magyar válogatott. Szurkolni mentünk hármasban, Nagy Gergely a Player.hu, Rakéta.hu, Roadster magazinok ügyvezető főszerkesztője, jómagam a Járműipar.hu és az amatőr jégkorong (Rettenetes Zima Team) képviseletében és persze a főszereplő Skoda Enyaq. Eredetileg az Enyaq Coupé RS iV lett volna az útitársunk, de nem bántuk, hogy a szerényebb képességű, de takarékosabb változattal mentünk. Ez is simán meglépi a 165 kilométer/órát és ahogy magunkat ismerjük, a 180 kilométer/órás sebességet elérő RS-t hamarabb és többször kellett volna tölteni. Így is elég volt a napi három - még kajából is sok...

Mi volt a stratégia?

A tervezésen sok minden múlt, de az előzetes terveket, amelyeket egy füzetben foglaltunk össze, felülírta a magyar turistabusz szlovákiai tragédiája, pont előttünk száz méterrel történt. A kényszerpihenő és a terelés miatt új, rögtönzött stratégiára váltottunk, de az elv maradt fix: menj gyorsan, tölts gyorsan, élj gyorsan! A Skoda Enyaq szerencsére mindkettőt tudja: gyorsan megy és gyorsan is tölt. Elvileg 135 kW a maximális töltési teljesítménye, de mi töltöttük 160-nal is, igaz csak pár percig ilyen gyors, aztán szépen lemegy 60-70 kilowattra, 80 százalék környékén pedig 20-30 kilowattra. Első számú tanulság, hogy a gyorstöltő sosem elég gyors. Számít, hogy mennyi töltés maradt az akkuban, mennyire meleg vagy hideg az akku, milyen állapotban van a töltő, hányan csatlakoznak még rá. A cél mindig az volt, hogy a következő töltési pontot elérjük, lehetőleg a leggyorsabban. Ha 200 kilométerre volt a következő Ionity, vagy GreenWay, vagy épp Mol Plugee, akkor 240-250 kilométerre töltöttük fel az akkut, aztán irány Surány, akarom mondani: Tampere. Hamar kiismertük az Enyaq képességeit. Tudtam róla, hogy aszkéta, teknős üzemmódban akár 500 kilométert is ki lehet autózni a nettó 77 kilowattórás akkumulátorából. Nos, ez autópályás tempóban, (országúton folyamatos előzéssel), állandó klímával (hol fűtöttünk, amikor 3,5 fok volt kint, hol hűtöttünk, amikor 27 fok), tele csomagtartóval inkább 320 kilométer volt, de azt biztosan tudta, bármennyire is nyomtuk neki. És nyomtuk neki.

Szabad a töltő?

2017-ben 5500 kilométert autóztam (Közép- és Dél-Kelet Európában) egy elektromos Golffal, 12 országon keresztül kajtattuk a töltőket, igazán kemény feladat volt túlélni, de sikerült. Ahhoz képest a mostani túra leányálom volt, de így sem ajánlanám az ellenségemnek sem. Akkor mindig kellett B és C terv (mi van, ha nincs/nem működik/foglalt/elzárt/körbeépített/elérhetetlen/még csak épül/magán a kinézett töltőpont), a mostani, 2023-as túrán nem foglalkoztunk ezekkel az apróságokkal. Szinte mindig sikerült ott és annyit töltenünk, amennyit terveztük. Egyedül Lengyelországban szívtunk kétszer, de az is lehet, hogy háromszor. Egyszer nem sikerült elindítani az alkalmazásból a töltést és komoly kitérőt kellett tennünk a fehérorosz határ közelében. Olyan vidék volt, ahol nem sok jóra számíthat egy villanyautós, így csakis abban bízhattunk, hogy a fogadó és a kertjében található 150 kW-os töltő tényleg létezik, szabad és működik. Bejött, de nem is tudom, mit csináltunk volna, ha nem. 5-6 százalékkal, elcsigázottan érkeztünk, tojáshéjon lépdelve, szigorúan 50 kilométer/órával. A töltő simán működött, a sóskaleves pedig jólesett, a kartacze sajnos elfogyott, a mindenfélével töltött pierogi pedig olajosabbra sikerült az általam kedveltnél. Ahány ország, annyi szokás. Hazaúton megint beütött a lengyel átok (már nem vagyunk olyan nagy barátok - köszönhetően az aktuális politikának) - de a töltőharcból szerencsésen kerültünk ki: Katowicében találtunk a foglalttól nem messze másikat, ami 70 kilowattal töltött, előtte Wyskówban pedig olyan csúcsforgalom volt, amilyent még nem láttunk - egy BMW i3-ast nyílt harcban kellett lenyomnunk az autópályán, mert tudtuk róla (előtte már találkoztunk egy másik foglalt Ionitynél), hogy ugyanoda tart. Korábban egy Corsa-e vert meg ugyanígy minket, hisz a fáradtságtól vezérelve nem szúrtuk ki, hogy ez bizony villanyos. Még meg is jegyeztem Gergőnek, hogy jól nyomja ez a finn gyerek (a finneknél nincs zöld rendszám, a kipufogó hiánya öt óra vezetés után pedig nem tűnt fel), hová siet ennyire? A srácról később kiderült, hogy lengyel, de Finnországban él és azért siet, mert tölteni akar (előttünk).

Mennyibe fájt?

Szinte mindig gyorstöltőt használtunk, csak a tamperei és a łódźi szálláson tettük rá Type 2-re az autót, olcsó is volt, időnk is volt. Mennyibe került a töltés? Sokba. De mivel a Skoda támogatásával utaztunk a hokivébére, nem is az volt a cél, hogy minél olcsóbban ússzuk meg. A gyorstöltés eleve nem olcsó, az utunk során mindenütt 80 cent körül volt egy kilowattóra villamos áram ára. A liter benzin/gázolaj 1,45-2 euró között szórt, természetesen Finnországban a legdrágább tankolni, a Nokia Arénába 9,2 euróért mérték a négydecis sört, de ez egy másik történet. A konkrét költségeket még nem gyűjtöttük össze, de ha nagyjából kell mondani, akkor utunk során 916,5 kilowattórát használtunk fel, amiért 733 eurót kellett fizetni, azaz mai árfolyamon 275 ezer forintba került az üzemanyag. Egy hasonló méretű dízel Skoda Octavia kombival, ezzel a tempóval 7 literes átlagunk lett volna (100 kilométerenként), mintegy 330 liter gázolajat égettünk volna el, ami kinti árakon számolva (1,7 euró átlagban a dízelár) 560 euróba, azaz 210 ezer forintba került volna. Ezek a számok azonban nem jelentenek semmit, mert ha spórolni akartunk volna, akkor csigatempóban megyünk, 13 kilowattórával etetjük az autót, illetve olcsó, esetleg ingyenes töltőkre csatlakozunk és még mindig úton vagyunk.

Hogy bírta a kocsi?

A Skoda Enyaq (hossza 4649 milliméter, szélessége 1879 milliméter, magassága 1616 milliméter, tengelyek közötti távolsága 2765 milliméter, fordulókörének átmérője 9,3 méter) kényelmes volt, nem fáradtunk el a vezetésében, sokkal inkább az nyűgölődött, aki épp nem vezetett. A fedélzeti rendszert megtanultuk kezelni, már rutinból ment a sávtartó kötelező kiiktatása, a két tükrözött Apple telefon váltogatása (azért ez nem volt egyszerű mutatvány és nem is mindig sikerült). Fekete halál (teljesen behal a kijelző, se kép se hang) csak egyszer boldogított. Egy gyors leállás/újraindítás után helyrejött, immár 41 ezer kilométer van a kocsiban, nem zsír új. Ettől még elvárható, hogy működjék minden, persze.

A futáskomfort szerintem kiváló, a 21 hüvelykes kerekek kicsit nagyok, de mivel rossz útra ritkán tévedtünk - csak egyes csehországi autópálya szakaszokon volt gyatra az aszfalt - a felfüggesztést inkább kényelmesnek, mint feszesnek mondanám. Kanyarban sem éreztem ennek a puhaságnak a hátrányát, mivel az Enyaq 2,1 tonnás tömege (plusz mi ketten és a csomagok) tekintélyt parancsolóan tapasztja a kocsit a földhöz. A hátsókerék-hajtás csak esőben, nedves úton tréfált meg, a 235/45-ös Bridgestone Turanza eco gumik jól bírták a szélsőségeket (egyszer hideg, máskor meleg). Féltem a defekttől, de megúsztuk.

A hátsó ülés kényelmét is kipróbáltuk, a lábtér óriási, ahogy egy Skodától már megszokhattuk. Az 585 literes csomagtartót pont megtöltötte kettőnk tíz napra betervezett cucca, a töltőkábeleknek van helyük a padló alatt, de a Type 2-es zsinórt inkább az utastérben tároltuk (gyorsabb és könnyebb előkapni, ha tölteni kell), a helyét pedig feltöltöttük balti sörökkel.

A Skoda Enyaq fogyasztása a várakozásaimnak megfelelően alakult, én 20 kilowattóra/100 kilométeres átlagra számítottam. Gergő és Csordás Gábor kollégám egy korábbi túrán Prágát egy-egy Enyaq-kal 21-22 kWh/100 kilométeres fogyasztással járta meg, míg én itthon 15-17 kWh/100 kilométeres fogyasztással hajtottam az Enyaqot.

A tamperei küldetést (4583 kilométer) végül 19,8 kWh/100 kilométer fogyasztással zártuk, a teljes teszt (az autó elhozatala és visszavitele közötti időszak) 19,5 kWh/100 kilométerre alakult. Hangsúlyozom, nem trükköztünk, semmi szélárnyék, semmi spórolás, sőt, annyi Porschét, Mercedes-AMG-t, Range Rovert, Audi RS6-ost még nem előztem le életemben semmivel, mint ezzel a 150 kW teljesítményű Skodával (álló helyzetből 100 kilométer/óra sebességre 8,7 másodperc alatt ugrik). Jó, ezek a külföldi népek nem értik (csak betartják) a sebességhatárokat...

A Baltikum megér egy misét, Katowice és Łódź visszavár, ezeket a városokat nem, vagy csak részben láttam, mert tölteni és menni kellett. De majd legközelebb. Aki villanyautóval keres ilyen kalandokat, az fordítson rá több időt. Megéri, az utazásra szánt idő és pénz a legjobb helyre kerül. Szépek ezek az országok, szépek ezek a városok, de a legszebb lányok/asszonyok Lengyelországban vannak. Meg persze, itthon, Magyarországon. És Erdélyben.

Kép és szöveg: Biró Csongor