Kép és szöveg: Horváth Miklós

Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez egy erőltetett maszk interjúalanyom esetében, leszögezném, hogy tudósok szerint a genetikai hajlam és a neveltetési környezet tartozik a leginkább befolyásoló tényezők közé a fenti kérdésben. Vagyis, amennyiben a szülők látásmódja és a közvetlen környezetből érkező impulzusok egyik vagy másik attitűdöt erősítik, nagy valószínűséggel azt viszi és adja tovább a csemete. Miklós sztorijában valóban igazolást nyert ez az elv, melyet csak a beszélgetés végén realizáltam, hogy igencsak a félig teli pohár emberével ültem le beszélgetni: ugyanis az olyan helyzetekben, amikor lett volna ok az aggodalomra, nemcsak Miklós, a család többi tagja sem csüggedt. Miklós édesanyjánál a közelmúltban egy daganatos elváltozást diagnosztizáltak, mely akár végzetes kimenetelű is lehetett volna. Az édesanya válasza erre gondolkodás nélkül az volt, hogy „igen, baj van, de tekintsünk erre is úgy, mint egy feladatra, amit meg kell oldani. Meg kell gyógyulni!” – mondta Erzsi néni és persze meg is gyógyult hál’ istennek.

A címben megfogalmazott állítást még több történet is alátámasztja majd, de előbb pillantsunk bele a taxizás előtti időszakba. Miklós elmondása szerint szakács szeretett volna lenni, de a szülei úgy gondolták, hogy egy fiúhoz jobban illik valamilyen vasas szakma, így aztán autószerelő szakon folyt tovább a tanulás. A jelenben csak annyival méltatta ezt az időszakot a taxisofőr, hogy az autókat mindig is szerette, a szereléshez azonban sosem vonzódott, ami már csak azért is érthető, mert egy ideje igencsak nemkívánatos tényező profitszerzés szempontjából, ha szerelni kell, és meglehet, hogy ez egy zsigeri szinten meglévő hozzáállás. A jogosítványt 1987-ben szerezte meg Miklós, majd a kötelező sorkatonai szolgálat után megkezdte az első taxis időszakát. „Két állami cég volt jelen akkortájt a piacon, a Főtaxi és a Volántaxi. Én a Főtaxi mellett tettem le a voksomat, amit azóta sem bántam meg. A taxisblokádból kimaradtam, de 1991-ben kezdtem, és ún. hagyományosban nyomtam, azaz alkalmazotti jogviszonyban és céges autóval”.

„Rendszerint a kezdő sofőrök a megviselt autókat kapták, csak hogy kiderüljön, mit lehet rájuk bízni. Ennek megfelelően én is több ilyen lepukkant Zsigulit használtam, melyek között olyan állapotú is volt, amiről azt gondoltam, egyetlen utas sem fog beleülni”- idézte fel a rendszerváltás utáni időszakot Miklós. „Egy háromfős kis csapat tagja voltam kezdőként, akikkel a drosztnál jókat beszélgettünk. A kollégáim között volt egy Piedone becenévre hallgató mentős, aki másodállásban taxizott és a cigány Béla, aki engedély nélkül űzte az ipart. Egy alkalommal egy jól öltözött férfi szállt be az autómba és a Wekerlére kért egy fuvart, majd az érkezés után az illető kiszállt és azt mondta felszalad a lakásba pénzért. Természetesen ma is ott ülnék, ha a fuvardíjra várnék, de egy idő után leesett a tantusz és visszamentem a droszthoz, ahol éppen arról sztorizgattak az említett kollégák, hogy a kezdő taxisokat rendszerint faképnél hagyják egy Wekerlés fuvarnál. Kicsit ciki lett volna bevallani, hogy engem éppen most vertek át, úgyhogy hallgattam, mint a sír”.

Egy átlagos nap 200 km autózást jelent Miklós életében

Körülbelül három év telt el ezután, és felreppentek az első hírek, hogy az Uniós csatlakozást követően nagy változások várhatók. Ennek okán két multinacionális cégnél vállalt munkával teltek az azt követő évek, ahol áruátvétel vezetőként és egy autóipari beszállítónál végzett csoportvezetői munka következett Miklós életében, no meg persze a családalapítás. A négygyermekes apuka életében ez idő alatt az autóhasználat hétköznapi szintre redukálódott, azaz a munkába járás és egyéb ügyintézés vagy családi utazások során vezetett a korábbi – napi 200 kilométeres – futásteljesítményhez képest némileg kevesebbet. Jelenleg egy 8 éves G Astrát használ, de a preferált márkák között a Mercedes és a Citroen márkanév is elhangzott. Utóbbinál kimondottam indokolt is lenne egy Grand Picasso, ugyanis – Miklós szerint – egy nyaralás közbeni autózásnál abban talán megérintheti vezetés közben a felesége combját.

A kellő gondviselés ellenére is, időnként javításra szorult az Astra. A félig teli pohár elv mentén így alkalom nyílt Miklós számára, hogy kipróbáljon egy Hondát, vagy egy Dacia Dustert.

A taxis munka második felvonása 2008-ban kezdődött, mivel a korábbi munkahelyen az egészségre kimondottan rossz hatású műszakbeosztás bevezetésére került sor. A Nagy család null kilométerrel vásárolt Astráját így munkára fogta, és így Miklós majdnem szó szerint ott folytatta, ahol abbahagyta. „Másfél évtized elteltével döbbenten vettem észre, hogy azt a szövetségest, akire minden helyzetben számíthatott az utas anno, elveszítette a szakma. Mindenki tudta, hogy van egy kis zsiványság a taxisokban, de ez semmi esetre sem volt kárára a társadalomnak. Szerencsére látom a tendenciát, hogy manapság kezd visszatérni a bizalom”. A fentiek után értelemszerűen vetődött fel bennem a kérdés, hogy az utóbbi évek változásai vajon jót hoztak-e a taxisoknak, mire így felelt Miklós: „Haladjunk a kisebbtől a nagyobb felé, amiben pozitív és negatív hozadék is szerepel” – kezdte válaszát a taxis. „Cégen belül sokat számít a vezetőség hozzáállása, és a Főtaxi esetében kimondottan jó eredményeket szült, hogy a régi teljhatalommal bíró, káoszt okozó vezetőség eltűnt és most egy nagyon jó menedzsment teszi a dolgát. A taxisok egészére vonatkozó változások közül pedig csak a sárgítást szeretném megemlíteni, aminek a költségvonzata sem volt kellemes, és a várt tisztulást sem hozta még meg, sőt! Állandó utasaink panaszkodnak is, hogy az egyszínűséggel eltűntek azok a megkülönböztető jegyek a taxikról, mely által messziről tudható volt, hogy milyen társasághoz tartozó autót intenek le”.

Nyolc év, egy tulaj és kettős, azaz munka- és családi igénybevétel után is jó szolgaként teljesít a ménes

Egyébként kiderült az is, hogy Nagy úr a Főtaxit legalább annyira tekinti hungarikumnak, mint például a Pick szalámit vagy a Zwack Unicumot. Utólag gondoltam csak bele, hogy ha ez tényleg így van – márpedig miért lenne másképp – akkor Miklós egy nagyon szerencsés ember, ugyanis a munkájának és a munkahelyének a szimbiózisa minden bizonnyal kevesebb stresszt generál az életében, mint a kishazánkban élő átlagemberek többségénél. A benyomása háttereként két dolgot említett meg: az egyik, hogy a társaság élen jár a fejlesztésben (pl: csendes cím bevezetése), a másik pedig az ügyfelek véleménye volt. Egyszer egy koncertre érkező utast szállított a pályaudvartól a Stadionokig, mire a fizetésnél a következő megjegyzést kapta: „tetszik, hogy bármikor jöttem a fővárosba, ezen a távon 60 forintnál nagyobb eltérést még nem tapasztaltam a Főtaxinál”. Interjúalanyom azonnal hozzátette, hogy ezt a különbséget egyetlen piros lámpa is okozhatja, de azt hiszem e nélkül is átjött az üzenet. Ezt követően megtudtam, hogy Miklós időnként direkt közvélemény-kutatást is végez, ugyanis egyszer megkérdezte egyik utasát – aki rendszeresen és kizárólag Főtaxival utazik – hogy miért őket választja minden alkalommal. Az ügyfél válasza az volt, hogy a legtöbb esetben italozások után szokott taxit hívni és többször is előfordult már vele, hogy az autóban felejtett valamit, miután kiszállt. Mivel minden esetben visszakapta az elhagyott tárgyat, bármi is volt az, úgy döntött, hogy nem érdekli a jövőben az esetleges pár száz forintos különbség, a kiérdemelt bizalom többet ér számára.

A Citroen a jelenlegi nagy szerelem - többek között a praktikuma miatt

Felháborító, vicces és elgondolkodtató sztorikra is sort kerítettünk, melyek tovább árnyalhatják a sofőrködésről eddig kialakult képet. Ezek közül az egyik így szólt: „Egyszer a Sziget Fesztiválon kellett felvennem egy doktornőt, aki kiborulva, reszkető végtagokkal ült be az autóba és elmesélte, hogy az eset, amihez riasztották szörnyű volt. Éjszaka volt és úgy érezte, hogy mielőtt hazamegy, a feszültség levezetése miatt meg kell innia valamit, de egyedül nincs mersze beülni egy erre alkalmas helyre. Megkért, hogy tartsak vele és előre jelezte, hogy a várakozási időt természetesen kifizeti. Egy frissítő mellett meghallgattam az okkal felháborodott doktornőt, és a sztori után én is remegő végtagokkal ültem vissza a volán mögé, ugyanis egy nemi erőszak miatt kellett ellátnia valakit”. Szerencsére ilyen esettel addig és azóta sem találkozott Miklós, nem véletlen, hogy mély nyomot hagyott benne a történet. Egy másik alkalommal viszont képzelt üldözők elől menekített meg egy feltehetően kábítószer hatása alatt lévő fiatal srácot, de előfordult olyan eset is, ahol egy debreceni tizenéves lány hazavitelét is elvállalta, annak ellenére, hogy nem volt garancia arra, hogy a tetemes fuvardíjat kifizetik a helyszínen.

Végül pedig a „félig teli pohár” látásmód megerősítésére, íme egy kollégák közötti beszélgetés összefoglalója: Miklós említést tett arról a számunkra ismeretlen jelenségről, hogy a taxisok gyakran panaszkodnak hol ezért, hol azért. Ha nem az üzemanyag ára, akkor a kevés utas ad okot a zsörtölődésre ebben a szakmában, de számtalan egyéb ok is fellelhető a taxisok bánatát okozó listán. A Hősök terén hallgatva egy kollektív panaszáradatot, Miklós nem hagyta szó nélkül a túláradó negativitást, és azt mondta, „…nézzétek meg ezt a sok japán meg brazil turistát! Tudjátok mennyi pénzt fizettek ők azért, hogy itt lehessenek és láthassák azokat a dolgokat, amik mellett nap mint nap, szó nélkül elmentek? Egész nap itt lehettek, és még fizetnetek sem kellett érte…”! Volt, aki nevetett, de akadt olyan is, aki azt mondta, jobb, ha elmész most innen barátom.

A három fiú és egy lány gyermek közül, Ő György (a harmadik a sorban), aki szívesen elkíséri apát bárhová