„Csak valami lokátorállomás.” A környéken élők közül a legtöbben így emlegették éveken, évtizedeken át a rendszerváltás előtti időkben a Dunavarsány határában fekvő katonai területet. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. A jókora elkerített, egykor erősen őrzött objektum ugyanis a hidegháborús időszak legfontosabb hazai létesítményei közé tartozott: egyike volt azoknak a harcálláspontoknak, ahonnan afféle vészbázisként lényegében a teljes légierőt irányíthatták volna háború idején. Ennek a bázisnak a szíve, idegközpontja egy bunker volt. Kevesen tudtak létéről, még kevesebben léphettek be oda – ma viszont bárki körbejárhat az egykor szupertitkos bázison, a Komo-Sky Kft. csapata ugyanis megmentette, helyreállította és a nagyközönség számára látogathatóvá tette azt.

Nem ez az első különleges „múltmentése” a családi vállalkozásnak, amely a 2014. májusában repülőgép-balesetben elhunyt pilóta, Komócsi „Komo” Zoltán álmait teljesíti be. A pilóta mindig is azt tervezte, hogy egyszer kiállítássá „érhet” különleges – repülőgépeket, helikoptereket, reptéri tűzoltóautókat, lánctalpasokat, teherautókat felsorakoztató – gyűjteménye. Ezt ő már nem érhette el, de felesége, Barcsik Andrea és egy szakemberekből álló baráti csapat kitartó munkája révén 2019. május 28-án, a pilóta halálának ötödik évfordulóján, Dunavarsányban, az 51-es út mellett megnyitották a KOMO-SKY 51-es BÁZIS-t. Ezzel azonban korántsem ért véget a munka: Komócsi Zoltánnak ugyanis volt egy másik álma is: megvette azt a területet, amely az egykori titkos bázisnak ad otthont, s tervei között szerepelt a bunker megmentése. Most ez is teljesült. Ebben mások mellett újra óriási szerep jutott Rózsavölgyi Lászlónak, aki szerint a két kiállítás révén már a föld felett és a föld alatt is betekintést kaphatnak náluk a látogatók a hidegháborús miliőbe.

A majd három évig tartó munkából kivette a részét, Rácz László ezredes, nyugalmazott helikopterpilóta, haditechnikai szakértő is, aki megannyit részletet árul el a létesítményről. – Föld alatti szükség légiirányító harcálláspont – igazítja ki rögtön Rácz László azokat, akik csak bunkerként említik a létesítményt. Szavaiból aztán kiderül, hogy már csak azért sem lenne helyénvaló „lebunkerezni” az objektumot, mert az valóban ritka a maga nemében: Pápa, Tököl, Kunmadaras és Veszprém mellett innen tudták volna vezényelni a harci repülőket, ha a háborús helyzet úgy kívánta volna. Rácz ezredes mindezt alátámasztandó megjegyezi: a harcálláspont és az onnan légvonalban úgy 6 kilométerre lévő tököli repülőtér között 4-5 karvastagságú kábel teremtett kapcsolatot.

Maga az 1969-ben létrehozott harcálláspont szinte alig észrevehető. Egy liget szélén betonjárda fut a dombhoz, amelynek oldalában egy első pillantásra szokványosnak látszó bunkerbejárat látható. Csakhogy második pillantásra már bőven akadnak árulkodó jelek. A bejárat két oldalán például úgy fél méter széles a betonfal, egy üzemanyagtöltő cső vezet a mélybe, és erősen neki kell gyürkőznie annak, aki megmozdítaná az acélajtókat. Lejutva – hála a harcálláspontot helyreállító gárda alaposságának – mintha évtizedeket ugranánk vissza az időben. Cirill betűs feliratok és korabeli katonai tablók sokasága látható a falakon. A hidegháborús feszültségre utal például az, amelyik bemutatja, mi a teendője a kiskatonáknak „atomvillanáskor”.

A parancsnoki szobában ott a filmekből is jól ismert vörös telefon, több korabeli egyenruha és térkép, az irányítóhelyiségben pedig megvan még a helye a hatalmas üvegtáblának, amelyre az egységek helyzetét rajzolták fel. A teremben számtalan harcirepülős fegyvert, eszközt, relikviát lehet megnézni, de a föld alatt látható még repülőgépmakett-gyűjtemény, úttörő-kisdobos kiállítás, labirintus, airsoft- és lézerharcpálya is.