Ez a sztori olyan, mint egy mese, amiben adott egy dúsgazdag férfi, kinek jellemében jól vegyül a bohémság a versenyszellemmel és a kitartással, s karaktere grandiózus tettekre sarkallja.

A brit bonviván

Főszereplőnk a dél-afrikai gyémánt- és aranybányászatból vagyont szerzett Barney Barnato fia, Woolf (1895-1948). Az ifjabb Barnato, a gazdag miliőnek köszönhetően a nagy presztízsű Charterhouse School magániskolában és a cambridge-i Trinity College-ban tanult, ott, ahol a brit királyi család több tagja is diplomát szerzett.

Az I. világháborúban a brit hadsereg Királyi Tüzérségének tisztjeként szolgált Franciaországban, Egyiptomban, Palesztinában és a háború utolsó szakaszában kapitányi rangot ért el.

Woolf Barnato, bármihez is kezdett, abban a kiválóságra törekedett. A sport volt a szenvedélye. Díjakat gyűjtött motorcsónakversenyzésben, kitűnően úszott, jól bokszolt és teniszezett, s maradt még energiája a golfra és a krikettre is.

Woolf Barnato üzletember és autóversenyző

Több nagy Brooklands-i verseny megnyerése után háromszor állt rajthoz és háromszor nyerte meg a Le Mans-i 24 órás viadalt (1928, 1929, 1930). A Bentley Motors Ltd. alapítója szerint Barnato volt a kor legjobb brit versenyzője.

Barnato a végletekig hajszolta magát és rendre győzött is

A Bentley Fiúk

Barnato tagja volt a gazdag brit autósok Bentley Boys néven ismert társaságának. Ők voltak azok a fiúk, akik mindig készen álltak a versengésre – és a pezsgőzésre.  A két végén égették a gyertyát, és a versenyen kívüli hőstetteik éppúgy a címlapokra kerültek, mint a pályán nyújtott teljesítményük. A vezetés iránti szenvedélyükkel és a kihívások iránti szeretetükkel a Bentley-tulajdonosok és rajongók egész generációját inspirálták és életben tartották a márka hírnevét.

A Bentley Fiúk

A név kötelez

1930. márciusában járunk, egy vacsorapartin, egy jacht fedélzetén Cannes közelében. Itt jelentette ki Barnato, hogy a Rover és az Alvis teljesítménye „nem nagy dolog”. Ezzel utalt arra a kihívásra, amiben januárban Dudley Noble az új Rover Light Six-szel, majd pár héttel később E.J.P. Eugster egy Alvis Silver Eagle-vel legyőzte a híres vonatot St. Raphaeltől Calais-ig (1170 km).  A brit selyemfiú 200 fontban fogadott, hogy a Speed Six volánja mögött ő is könnyedén megelőzi a vonatot Cannes-tól Calais-ig (1200 km).

A kihívás: 1200 kilométeres táv

A Kék Vonat

A hőstettnek már az ötlete is nagy ovációt kapott, ugyanis a Kék Vonat, a Train Bleu, vagy ahogyan az angolok emlegették, a Blue Train maga volt a kerekeken guruló luxus, egyfajta státuszszimbólum. Az észak-franciaországi Calais-ból a Côte d'Azur menti üdülővárosokba közlekedett. Utasai nyaralók voltak, jellemzően gazdag britek.

Ők népszerűsítették a francia Riviérát már az 1700-as évek végétől, orvosi utasításra. Ha Anglia ködében az egészséged gyengélkedett, tökéletes orvosságnak számított egy wellness a gyógyító melegbe és a déli vizekbe. Novembertől áprilisig beteg britek szállták meg a francia tengerpartokat. A látogatók áradata soha nem csillapodott, de az 1830-as években új okból kezdtek el jönni: puszta szórakozásból.

A britek álma: a francia Riviéra

Egyetlen probléma volt azonban, a francia Riviérára nagyon nehéz volt eljutni az autópályák és a légi közlekedés előtti időkben. 1886-ban, éppen jókor debütált a síneken a Kék Vonat, hogy a tehetős polgárokat a brit tél borongós időjárásából a napsütéses Nizzába vagy Monte-Carlóba szállítsa. Óriási előrelépés volt ez az utazók számára, akik délután 1 óra körül szálltak fel a vonatra Calais-ban, társasági életet éltek, majd estére elfoglalták fekvőhelyüket és másnap reggel napsütötte úticéljukon ébredtek.

A Train Bleu tíz, kizárólag első osztályú hálókocsiból állt, amelynek kárpitja éjkék volt, mahagóni berakásokkal, kívülről pedig csillogó sötétkékre festették a szerelvényt és arany színnel díszítették.

Korabeli kép a Kék Vonatról

A lényegében ötcsillagos szálloda leghíresebb utasai között volt Coco Chanel, F. Scott és Zelda Fitzgerald, Charlie Chaplin és VIII. Edward király. Agatha Christie is utazott rajta és 1928-ban kiadta „A kék vonat rejtélye” című könyvét.

Hát ezt az ikonikus vonatot kívánta legyőzni Woolf Barnato.

A fogadás

Könnyű dolga volt abból a szempontból, hogy – miután finanszírozta a Bentley-t, megmentve ezzel a vállalatot és annak alkalmazottait – éppen ő volt a vállalat elnöke. Pénzügyi hozzájárulásával az alapító W. O. Bentley egy újabb generációs autót tudott tervezni, a hathengeres motorral felszerelt, 6 és fél literes Speed Six-et. Ennek a továbbfejlesztett változatával vágott neki a Blue Train-távnak.

Igaz, a fogadásra senki nem rázott vele kezet, de ő elhatározta, hogy igazi úriemberhez méltóan állja a szavát. Nagy előkészületet nem is tett a hosszú út előtt, már másnap nekivágott a mintegy 1200 kilométernek.

Eső, köd, defektek

1930. március 13-án 17:45-kor, amikor a Kék Vonat elhagyta a cannes-i pályaudvart, Barnato és társa, Dale Bourne befejezték az italozást a Carlton bárban és elindultak a Speed Six-szel.

A Cannes-tól Lyonig tartó 400 kilométeres út során a két férfi heves esőzésbe került, ami lassította a haladásukat. Majd Dijon és Párizs között félúton, Auxerre közelében, hajnali 4 óra körül időt vesztettek a benzinkút keresésével. Ennek a visszaesésnek, a sűrű ködnek és egy defektnek köszönhetően, amelyhez az egyetlen tartalék gumiabroncsukat használták fel, Barnato és Bourne délelőtt 10:30-kor értek Calais-ba.

A vonat akkor még messze járt, ezért Barnato úgy döntött, tovább vezet Londonba. Miután átkeltek a Csatornán egy csomaggőzösön, a Dover melletti Folkstone-ból még 100 kilométeren át keményen hajtott Londonig. Woolf Barnato 15.20-kor leparkolt Speed Six-ével a St. James Street-i Konzervatív Klub előtt. Alig négy perccel később a Kék Vonat megérkezett a calais-i állomásra.

Terence Cuneo festménye a versenyről

22 és fél óra alatt megtettek 1300 kilométert, kb. 60 km/óra átlagsebességgel, ami lenyűgöző teljesítmény az akkori poros és rögös utakon. 

A nyertes díja: pénzbírság és kitiltás

Barnato győzött. Mint mindig. Megnyerte a nem hivatalos fogadást. De a Francia Autógyártók Szövetsége nem éljenezte ezt a tettet, hanem 160 fontra büntette a Bentley Motors-t a közutakon való versenyzésért és kitiltotta a Bentley-t az 1930-as Párizsi Szalonról. Barnato állította, hogy magánemberként és nem a Bentley elnökeként versenyzett, de ez nem győzte meg a hatóságokat.

Melyik az igazi?

A versenyről Terence Cuneo készített egy lenyűgöző festményt, ami azonban több ponton is hibás. Kezdjük azzal, hogy a drámai jelenet, amelyben Barnato fej-fej mellett halad egy pöfögő gőzmozdonnyal egy Bentley kupéval, nem történt meg, Barnato soha nem tervezte, hogy a sínek mellett követi a vonatot, hanem az akkoriban elérhető leggyorsabb utakat választotta. Aztán ott van még az autó kérdése: sokáig úgy vélték, hogy a Bentley Speed Six, amellyel Woolf Barnato legyőzte a Blue Train-t, egy kétajtós kupé volt, mert a korabeli művész ezt ábrázolta a párbajról készült híres alkotásán. Azonban ezt a Gurney Nutting kupét Barnato nem vezethette, mert az csak a verseny után esett át a végső tesztelésen. Ennek ellenére ez a kocsi még mindig széles körben Blue Train Coupé néven ismert, és a Bentley történetének egyik legikonikusabb autója maradt.

Ezzel a négyajtós Mulliner Speed Six-szel győzte le Barnato a vonatot

A mítosz tovább él

És őrzi varázsát a versengés is, mert már a gondolat is annyira magával ragadó volt, hogy a közönség képzelete boldogan kitöltötte az üres helyeket, és egy életnagyságnál nagyobb eposzt épített az eseményekből.

Hiszen szeretjük az olyan hősöket, akik a gyorsan távolodó múltban a Côte d'Azure-ról Londonba hajtottak egy feltűnő autóval, csak hogy bizonyítsanak valamit. Maguknak. A világnak.

És bár az éjszakai vonatok csillogása a második világháborút követően kezdett elhalványulni, ahogy a légi közlekedés egyre nagyobb teret nyert, a Train Bleu sokáig nem veszített népszerűségéből. 2003-ban aztán megszűnt státuszszimbólum és látványosság lenni a síneken. A hírneve azonban máig megmaradt.

Annyira, hogy a párizsi Gare de Lyonban található éttermet a híres vonat után Le Train Bleu névre keresztelték át és ma is keresett vacsorahely.

Párizs, Gare de Lyon állomás, Le Train Bleu étterem

Díszítése a Belle Epoque ódája, szobrokkal és freskókkal, kristálycsillárokkal és aranyozott díszítésekkel, hűen idézi a Kék Vonat tündöklését és a francia Riviéra varázslatos aranykorának történetét.

Forrás és fotók:

bentleymotors.com

autoweek.com

autostories.it

thedailybeast.com