A ZISz-127-es előkelő helyet foglal el a szovjet autóipar történetében, mert az első távolsági busz volt a Szovjetunióban. Ma mindössze négy fennmaradt példány létezik a világon, de a szóban forgó busz az egyetlen Oroszországban, amely működőképes állapotban van, miután évekig tartó restaurátori munkával azzá varázsolták a Makaurusz műhely szakemberei. Egy erősen megtépázott és leharcolt, működésképtelen buszba leheltek életet, kizárólag eredeti alkatrészek és elemek felhasználásával.

Ezeket a buszokat 1955 és 1961 között gyártottak a Nyizsnyij Novgorod-i (hajdan Gorkij) gyárban, a ZISz-ben, amely a Sztálin nevét viselő gyár (Завод имени Сталина) kezdőbetűíből állt össze. Sztálin halála után a ZISz-ből ZIL lett, a gyár névadója pedig Ivan Alekszejevics Lihacsov, a szovjet autóipar atyja lett. A gyár egészen 2022-ig működött, amikor is a földdel egyenlővé tették az üzemcsarnokait.

A ZISz 127-est (későbbi nevén ZIL-127-est)  851 példányban gyártották le. Ez a tíztonnás utasszállító szimbolizálta a szovjet mérnöki kiválóság csúcsát, és hatalmas előrelépés megtestesítője volt a korabeli távolsági közlekedésben. A szovjet mérnököket már a II. világháború előtt az Egyesült Államokba küldték, hogy tudást merítsenek a Pacific Greyhound vállalat tapasztalataiból, amely anno a legnagyobb tengerentúli fuvarozó cég volt.

A háromfokozatú váltóval ellátott buszt a farában elhelyezett kétütemű, hétliteres, hathengeres, motor hajtotta. A 180 lóerős JAZ-206D motor elegendő teljesítményt és nyomatékot biztosított legkülönbözőbb útviszonyok között is. Mai szemmel nézve a busz fogyasztása a legek kategóriájába tartozik, átlagban csaknem 40 litert emésztett, de így is hatszáz kilométert lehetett vele megtenni egy tankolással, tekintettel arra, hogy 250 literes volt az üzemanyagtartálya.

A 32 férőhelyes ZISz-127-es belső terét a korabeli kényelem és a funkcionalitás jegyében alakították ki, minden egyes, repülőgépülések mintájára készült utasüléshez külön szellőző és fényforrás tartozott, növelve az éjszakai utazások romantikáját. Hálóval látták el a fej feletti csomagtartó polcokat, illetve a padlólemez alatt is volt nyolc darab méretes csomagtartó-rekesz. A busz alumínium takarólemezeket kapott, és amerikai stílusutánzatról tanúskodott krómozott kellékek sokasága díszítette a külsőt és az utasteret is.

A tíz méter hosszú, 2,68 méter széles és három méter magas jármű ablakai vastag, törhetetlennek elkönyvelt üveggel voltak ellátva, a busz fékrendszere kétkörös volt – első és hátsó -, ami ugyancsak az utasok biztonságát szolgálta. A mozdonyos megoldásként a szélvédő felett is elhelyeztek egy reflektort, amely száz Wattos égőjének köszönhetően kétszáz méterre világította meg az úttestet, tyúkvakságba taszítva a szembejövőket.

Tekintettel a Szovjetunió határtalanságára, a 127-esnek meglehetősen nagy távolságokat kellett megtennie üzembiztosan Moszkva és Szentpétervár, illetve Moszkva és a tagköztársaságok fővárosai között. Túlzás nélkül mondható, hogy a jármű hozzájárult a háború miatt megtépázott gazdasági és rokoni kapcsolatok helyreállításához.

Minden kiválósága ellenére a gyerekcipőben járó szovjet buszipar remeke kérészéletűnek bizonyult. A gyártás leállításának meglehetősen banális oka volt. Egyrész a Sztálin után hatalomra jutó Nyikita Hruscsov ízlésének nem feleltek meg az általa „amerikai torzszülöttnek” minősített 127-esek, ezért helyettük a lembergi LAZ gyár buszait preferálta. Másrészt a Szovjetunió csatlakozott a nemzetközi közúti konvencióhoz, amely szabványként legfeljebb 2,5 méteres szélességet engedett meg a járművek számára, a ZISz (ZIL)-127-es pedig 18 centivel haladta meg a nemzetközi határértéket. A szovjet tervhivatal, a Goszplan úgy döntött, hogy abbahagyják 127-esek gyártását. A KGST tagországok közti szoros együttműködés jegyében Moszkva Magyarországra testálta azt a feladatot, hogy távolsági buszokkal lássa el a hatalmas országot. Így esett, hogy a hatvanas évek elejétől a magyar Ikarus Lux és Ikarus 66-osok lepték el a Szovjetunió útjait, a ZISz (ZIL) pedig teljesen átállt teherautók gyártásár