Három és fél évtizedes története alatt nem dobálózott a különféle koncepciókkal a Lexus, viszonylag kevés modellcsaládot fejlesztett ki, ám azokat annál hosszabban tartotta életben. Zsákutcába ritkán futott bele a márka, ezek egyike pedig éppen az SC volt, amely sem konzervatív kupéként (Z30, 1991-2000), sem barokk kabrióként (Z40, 2001-2010) nem tudta meggyőzni a piacot arról, hogy nélkülözhetetlen volna. Talán máshogy alakult volna azonban a sorsa, ha a döntéshozók korábban lépnek, és már 1989-ben bevezetik – ebben az évben ugyanis egy különleges modellkoncepcióval nyűgözhették volna le a világot.

A Toyota 1981-ben indította útjára a Supra sportkupé elegáns túraváltozatát, a Soarert, amely a pontos és élvezetes vezethetőséget gazdag felszereltséggel és prémiumrészletekkel társította. A második generációs Soarer 1986-tól volt elérhető, 1989-ben pedig – azaz a Lexus debütálásának az évében – megjelent egy mindössze 500 darabos különkiadása, az Aerocabin, a kor japán autóiparának az egyik legkülönlegesebb konstrukciója.

A Soarer Aerocabin maga volt a megtestesült science-fiction. Digitális műszeregységet és multifunkciós kormánykereket szereltek bele, klímaberendezése automatikus vezérlésű volt, belső felületeit fa és bőr borította – mindez azonban hétköznapinak tűnt a motorosan lenyitható keménytető mellett, ami hosszú évekkel megelőzte a korát.

A Toyota egyetlen motorral (a háromliteres, soros hathengeres csúcskivitellel), egyetlen fehér/bézs színkombinációban, és sajnos csupán egyetlen évig gyártotta a Soarer Aerocabint. Az extravagáns modell egyértelműen sok volt a márka hagyományos vevőköre számára, ám annál több esélye lett volna egy prémiumvevőkör meghódítására.

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!