Szerző: Bánffi Tibor

8. Zsírzógomb 

A régi autók gyakori meghibásodását a súrlódó felületek kopása és a porvédő sérülése okozta különösen a bronz siklócsapágyak esetében. Ezen segített a zsírzógomb rendszeresítése. Az autó kézikönyve egy vaskos kötet volt, ami kitért az olajcserékre és a zsírzóhelyekre, amelyek száma típusonként 15-20 közt változott. Később a karos zsírzó könnyítette a kenési helyek nagyobb nyomással való feltöltését. A karbantartási ciklusok 3-5000 km körül alakultak. Ezek szigorú betartása befolyásolta a jármű élettartamát. Manapság inkább a 20 ezer kilométeres ciklus a jellemző, köszönhetően a korszerű kenőanyagoknak és a szintetikus motorolajok használatának.

9. Tömlős diagonál gumiabroncs

Kezdetben az autók a szekerek tömör gumis kerekét örökölték meg. A gumi fejlődésének lépését az amerikai Charles Goodyear-nak és a brit Thomas Hancocknak köszönhetjük akik a gumi vulkanizálását megoldották 1845-ben. A első pneumatikus gumiabroncsot 1888-ban John Boyd Dunlop készítette, mégpedig fia kerékpárjához. Nem sokkal később már az autókat is  ilyen gumikkal látták el. A belsőket eleinte 8 bar nyomással töltötték, mert külső csak így záródott tökéletesen a felnihez. Nem volt ugyanis tökéletes textil merevítés. A magas nyomás velejárója volt, hogy a durrdefekt akkorát szólt, mint egy ágyú. A vezető ezzel gyakran szembesült a szennyezett utak miatt. A levegővel feltöltött belső a kényelem fokozását, a zajcsökkentést, az úttartást szolgálta. Firestone-nak köszönhetjük a ballonos az alacsonyabb nyomású gumiabroncsokat. Később az acél merevítés alkalmazásával és a gumi összetételének változásával megnőtt a gumiabroncsok élettartama. Már 1913-ban szabadalmaztatták a radiál abroncsot, ami  napjainkra általánossá vált.

10. Szerszámkészlet 

Hajdanában az autó gazdájának számos hibaforrásra kellett felkészülni. Szervizhálózat hiányában az utazás során előforduló rendellenességeket magának kellett elhárítani. Erre volt hívatott a gyári szerszámkészlet, amelyet még a mai sárga angyal szerelője is megirigyelhet. Volt benne kerékjavító készlet, kerékpumpa, zsírzópisztoly, szerszámok, stb.

Egy mai kocsihoz egy emelőt és kerékszerelő kulcsot adnak, jó esetben jár még hozzá egy csavarhúzó és egy villáskulcs. A gyárak rafkósan azt is kiagyalták, hogy az egyszerű izzócserével is műhelybe kell menni.

11. Irányjelzők és féklámpák 

1914-ben Florence Lawrence kifejlesztette a ma használt jármű irányjelzőjének korai változatát. Tervezett egy mechanikus jelzőkart, amely egy gombnyomásra felemelte, vagy leengedte az autó hátsó lökhárítóján lévő zászlót, amely tájékoztatta a többi vezetőt, hogy az autó merre fog kanyarodni. Abban az időben az irányjelzők, a féklámpák legtöbb gépjármű kínálatában sem szerepeltek. Később megalkotta a fékjelzőt is, amely a fékpedál lenyomásakor egy STOP tábla pattant fel az autó hátsó lökhárítójáról.

1925-ben Edgar A. Waltz szabadalmat kapott egy meglehetősen modern kombinált elektromos jelzőrendszerre. A szabadalom érdeklődés hiányában sikertelenül járt le.

Az irányjelzést először egy fellendülő karral oldották meg, amibe később izzót építettek.

12. A gyújtógyertya csillám szigetelése

A geológus Helen Blair Bariett fejlesztette ki a timföld (alumínium-oxid) alapú szigetelőanyagot. Kellő szilárdsága és kitűnő hőálló képessége alkalmassá tette a gyújtógyertyák szigetelésére. Korábban ezt a funkciót könnyen töredező csillámréteg látta el, ami gyakori gyertyacserékhez vezetett. Találmányát 1935-ben szabadalmaztatta, amellyel növelte a gyújtógyertyák élettartamát.

A korai autók vezetése, üzemeltetése és használata számos kényelmetlenséggel járt. Láthatjuk, hogy az autóipar sok esetben akár évtizedeket késve adaptálta a találmányokat. Az autó a 60-as évekre életünk mindennapos részévé vált elérhetősége és fejlettsége eredményeként. Ezek még nem tartalmaztak felesleges, és értelmetlen kütyüket.