Mostanában divat bohócoktól rettegni, a borzongási igényeket készségesen kielégítő szórakoztatóipar kitalált figurái könyvlapokról, filmekből ijesztgetnek – elegendő csak Stephen King regényére, az „Az”-ra utalni. Egy magát felismerhetetlenre elmaszkírozó alak mulattathat, de rémületes is lehet. A valóság azonban megint meghaladja a fantáziát. Krumpliorr, kosztüm nélkül is lehet köznevetség tárgya valaki, hogy aztán dermedten döbbenjünk rá: hatalomra került a bohóc, és nagyon komolyan gondolta a műsort. A múlt század első felében egy kefebajszú, extázisban rikácsoló, túljátszottan ágáló káplár borította tűzbe a világot, és tett rendszerszintűvé rémtetteket. Napjainkban pedig egy elhízott, idétlenül felnyírt frizurájú, komikusan bő nadrágú koreai keltene közröhejt a hetvenkedésével, ha nem tudnánk, hogy mekkora erővel rendelkezik. Állítása szerint olyan bombát robbanthat Amerika fölött a hadserege, amelynek rendkívül erős elektromágneses impulzusai kiütik, használhatatlanná teszik az elektronikai rendszereket. Egyes szakértők cáfolják ezt, de ki tudhatja, mit tartogat bohócruhájának kabátujjában ez az eszelős?

Kellő informáltság híján ne menjünk bele ennek latolgatásába, tűnődjünk el inkább azon, hogy csakugyan ennyire függünk-e a „kütyüinktől”? Mi történne egy elektronikus kollapszus esetén?

Már korábban elámultam az amerikaiak nagylelkűségén, amikor közjóvá tették a GPS-t – még ha civil (vagy ellenséges) használatra csak korlátozott pontossággal is. Nyilván nem ment el a józan eszük, fenntartottak valami lehetőséget, hogy elzárják a szolgáltatást. Kíváncsian faggattam szakértőket, valószínű-e, hogy például egy amerikai-orosz szembenállásban mindkét fél megszünteti rendszere hozzáférhetőségét, miközben még nem épült ki az európai. Nagy galiba lenne ebből, autók és kamionok tévelyegnének össze-vissza, hiszen nem tartanak már papírtérképet a kocsijukban az emberek, sőt talán olvasni sem tudnák. Oda lenne a terméshozamokat centiméteres pontosságú vetéssel, műtrágyázással növelő precíziós mezőgazdálkodás, megroppanna a modern földmérés, komoly bajba kerülhetne a légi közlekedés, és még sorolhatnánk. A megkérdezettek eddig egyetértettek abban, hogy a GPS-rendszerek közhasznúságának szüneteltetése eléggé valószínűtlen, sőt szinte kizárt. De ha robbant a bohóc?

Igaz lehet, amivel fenyegetőzik, hogy ha bedöglenének a hálózatba kapcsolt számítógépek, akkor nemcsak az internetet és az e-mailt kellene nélkülöznünk, ami önmagában is felérne egy bibliai csapással, hanem csak addig autózhatnánk, amíg kifogy a tank, mert leállnának a benzinkutak, majd később az olajfinomítók. Bezárhatnának az áruházak, sőt kisebb üzletek is. Ez már apokaliptikus vízió, tömegpánik, összecsapások, éhínség – az Egyesült Államokban mindössze a máig lovas kocsin járó, és a modern világ megannyi lehetőségét elutasító amish szekta tagjait nem érintené súlyosan a válság, de a környékükön élő többség alighanem kifosztaná őket. Nem kellene szárazföldi hadsereggel megtámadni az országot, megrogyna anélkül is.

Na és a mobiltelefon? Az még csak hagyján, hogy nem tudnánk beszélgetni nélküle – sokan már azt is tragédiaként élnék meg, hogy leszakadtak a Facebookról –, de nem lehetne okostelefonnal fizetni, kódleolvasójával jogosultságokat ellenőrizni, reptéren beszállókártyaként használni. Ilyesmire hónapok alatt is szinte lehetetlen lenne felkészülni, de ha hirtelen jön, garantáltan megbéníthat egy fejlett országot.

Az Andamán-szigetek nyilazó bennszülöttei persze csak azért nem röhögnének az egészen, mert nem is értesülnének róla. Őket lehetne irigyelni.

Hogyan kerülhettünk globálisan ilyen helyzetbe, amelybe halálos ellenségünk semmiféle erőszakkal sem kényszeríthetett volna bele? Nagyon egyszerűen: jó szándékú emberek folytonosan dolgoznak a technikai lehetőségek fejlesztésén, és mi boldogan fogadunk mindent, ami könnyebbé, kényelmesebbé teszi az életünket. Bárhonnan, bármikor beszélgethetünk másokkal, csak elő kell kapni a zsebünkből a mobilt. Nem kell postára járni egy-egy levél feladásáért. Nem kell lexikonokat tartani a könyvespolcon, mindent megsúg barátunk, a Google. Nem kell pénzt hordani magunkkal, csak odadugjuk a pénztár leolvasójához a bankkártyát. Autónk célba kalauzol minket, sőt akár oda is visz, önvezető módban.

Harminc éve, történelmi léptékben egy pillanattal ezelőtt, mindez víziónak tűnt volna, és nagyszerűen megvoltunk nélküle: repültünk, autóztunk, éltük az életünket, és nem éreztük úgy, hogy hiányzik valami. Hálásan fogadtuk az újabb és újabb vívmányokat. Nem is gondoltunk arra, hogy közben vidáman dalolva masírozunk a pokolba vezető kényelmes, széles, sima, enyhén lejtős úton, mígnem azon vehetjük észre magunkat, hogy már belül is vagyunk a kapuján.

Komoly, sőt komor kilátás ez, vagy csak bohóctréfa? Lehet, hogy csak az utóbbi, de ha csak annyit is elér, hogy pánikba essenek, vagy komolyan aggódni kezdjenek az emberek, már nem volt hatástalan.