utánpótlás
Mert megengedhetem magamnak, és a kényelmemet szolgálja!
Igen, ahogy haladunk az életünkben, jobb esetben egyre több mindent engedhetünk meg magunknak, hiszen ha két kenyérkereső van, akkor bőven maradhat pénz a havi fix kiadások, és tartalékok gyarapítása mellett arra is, hogy megengedhessünk magunknak apró ajándékokat, amik megkönnyítik életünket. Ilyen az autó is, ami a tömegközlekedéshez, vagy kerékpározáshoz képest tényleg királyi kényelmet jelent. Már amikor mozgásban van, mert valljuk be, a dugóban állni nem a legfelemelőbb érzés egy fényes hintóval sem. Ha belefér az anyagi keretbe, akkor megvenni egy egy-két-három milliós autót, aztán gatyába rázni, majd használni sokaknak beleférhet. És ilyenkor anya is boldog, mert mehet hétközben is vásárolni munka után, vagy kipróbálhatja az új körmöst a város szélén, vagy felmehet a barátnőivel a panoráma teraszra meginni egy virgin aperolt. Indokot mindig lehet találni arra, hogy miért autózzunk. Az utóbbi időben viszont túlontúl megszaporodtak az autók a városokban. Az autózás szinte mindenkinek elérhető, így a legtöbben élnek is vele. Ha csak a saját portám körül sepregetek, akkor is látom, hogy tele az utca a házak előtt parkoló autókkal, alig hordják gyalog, vagy busszal a gyerekeket iskolába. Trend lett, hogy a nagy autóval apa megy, a kicsivel meg anya intézi az ügyeket a városban, és akkor már elviszi a gyerkőcöket is iskolába, meg délután külön órára, aztán míg vár rájuk lecsúszik egy kávé a korzón a csajokkal. Így aztán állandósul a dugó, soha nem lehet parkolni, és tele vannak az utak agresszióval, hiszen a legtöbben ott élik az életüket, és a napközben felgyülemlett stressz véletlenül pont a hazafelé vezető úton ömlik ki, és kapja meg a többi sokszor vétlen közlekedőtárs. De ha belefér, és megengedhetem magamnak, akkor téged miért zavar? Kérdezheti jogosan a drága olvasóm. Nos, engem nem zavar, mert az esetek 90%-ban egy másik dimenzióban közlekedve vágok át a dugókon, de az agresszióval, a betartással bizony én is napi szinten találkozom, mert mi az, hogy én haladhatok, és ő nem? A kétkerék kontra négykerék örök harca ez, aminek konklúziója a nehogy már másnak jó legyen.
Megértem azokat, akik nem tehetik meg
Természetesen meg kell jegyeznem azokat is, akik nem tudják máshogy megoldani. Például a munkahely, és az iskola távol van otthonuktól, és nincs normális tömegközlekedés. Vagy a tömegközlekedési "kultúrából" (értsd. nyomorgás, szagok, közhigiénia betartásának hiánya) lett elegük, vagy egyszerűen féltik a gyereküket attól, hogy egyedül utazzanak. Nekik így megoldható, és nem is firtatom, hogy kihasználják az autót, hiszen minden reggel meg van töltve utasokkal, és úgy indul, délután pedig szintén így érkezik haza. Az a legjobb, ha ki is próbálták például a tömegközlekedést, és rájöttek, hogy nem tudják összeegyeztetni az életvitelükkel, és a kipróbálást úgy értem, hogy egy héten keresztül minden nap azzal jártak, és így jöttek rá, hogy nem megoldható. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, és őszintén válaszolunk magunknak a kérdésre, akkor tudjuk, hogy milyen lovon ülünk, és becsapjuk-e ezzel magunkat.
A szomorú igazság
Direkt figyeltem pár napig a jelenséget, és elszomorító, hogy 10 autóból 6-7-ben egyedül utazott a sofőr. Azt is próbáltam kideríteni, hogy milyen korosztály, de zömében középkorú, vegyesen férfiak, és nők, és teljesen átlagos autókban, teljesen átlagos emberek ültek, a 35 éves titkárnőtől, az 55 éves gyári munkásig bezárólag. Tehát nem lehet a vizes lepedőt, vagy ezt a jelenséget csupán egy társadalmi rétegre ráhúzni. Ha egy kicsit tudatosabban, és nyitottabban élnénk, akkor beleférhetne, hogy csak egy pár napra kipróbáljunk valami mást. Mondjuk megnézni, hogy öt-tíz év óta változott e valamit a helyi tömegközlekedés színvonala? Le tudunk még tekerni 8-10 kilométert? Vagy mit kezdenénk azzal a pénzzel, amit egy nyár alatt összespórol nekünk egy robogó? De ebben az esetben a legérdekesebb rész az lenne, hogy mit kezdenénk az ölünkbe hullott napi kétszer félórával, amit a dugóban ülés helyett akár magunkra is fordíthatunk?
A szerző vallomása
Bevallom én is sokat gondolkodtam azon, amikor bőrig áztam a robogómon, vagy éppen lerobbant alattam egy harminc éves romhalmaz, hogy jó ez nekem? Akarom én ezt csinálni? Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha egy klimatizált, csendes, és biztonságos városi autóval járhatnék dolgozni, és intézhetném ügyeimet. Aztán felül kerekedett a racionális énem, mert nem engedtem meg magamnak, hogy engedjek a csábításnak, hiszen belegondoltam, hogy mennyi pénzzel jár egy autó fenntartása, milyen bonyolult parkolni, és mennyire környezetszennyező, és gazdaságtalan ilyen rövidtávon használni. Így maradt az ötven köbcentis lélekvesztő. Hoztam egy döntést, aminek persze vannak árnyoldalai is, de sokkal több előnnyel jár.
Konklúzió?
Az nincs. Gondolatébresztőnek szántam mostani cikkemet, és nem is beszéltünk arról, hogy mi változna, ha sokan váltanának autóról bármire. A legfontosabb, hogy lenne hely, és ezt nem én mondom, hanem Óberling József r. ezredes, rendőrségi főtanácsos: „Zöldebb, élhetőbb, fenntarthatóbb és biztonságosabb lenne a világ”. Egy-egy autó átlagosan 6-7 métert foglal el az úton miközben a dugóban áll, vagy araszol. Amennyiben öt év alatt sikerülne ezer autóst rábírni arra, hogy autó helyett motorral közlekedjen, két nagykörútnyi dugótól szabadulna meg a város. Tisztulna a levegő, könnyebb lenne a parkolás.” A környezetkímélő hatásáról, a felesleges üzemanyagfogyasztásról ne is beszéljünk. Nagyon bízom benne, hogy sikerül megalkotni a szabályt, hogy a B kategóriával rendelkező autósok kipróbálhassák a 125-ös robogókat, és ilyen járművek lepjék el az utakat, amíg pedig ez nem következik be, a jövőben is néhanapján számolom majd az egyemberes autókat a dugóban, hátha egyszer pozitív változásról számolhatok be olvasóimnak.