Nevét két szó összeolvadásából kapta. A coloniale: gyarmat és a rurale, azaz vidék szavakból. Ebből ki is derül, hogy hova is szánták eredetileg ezt a modellt: a nehéz, göröngyös gyarmati területekre és a tengerentúli piacokra. Hatéves életciklusa alatt 39 200 darab Renault Colorale gördült le a gyártósorokról.

Elkapott lendület

A modell először akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor 1951-ben az Algiers- Fokváros Rallye-n a rajthoz állt. Ugyanakkor rengeteg expedíciós kalandot teljesítettek ilyen autóval, mint például a Tierra Del Fuegóból induló és alaszkai végállomással rendelkező kihívásokkal teli túrát, vagy a Thibesti expedíciót amelynek útvonala Kongón keresztül vezetett Etiópiába.

Identitászavar

Ezek ellenére sohasem volt egy sikermodell. Ennek több oka is lehetett: Az egyik az volt, hogy az európai vásárlók nem igazán tudták hova tenni az autót, mert valójában egy középkategóriás gépkocsi volt a Colorale, de a vásárlók mégis egy hatalmas családi autót láttak benne, ugyanakkor kinézetre igyekezett egy kis kombinak látszani (melyek akkoriban igen sikeresek voltak, és tolták a szekeret a Renault-nál, talán mindenki emlékszik még a Renault 4CV-re). Egy másik ok a kialakítása volt − mai szemmel leginkább SUV-nak neveznénk − mely az akkori korban minden eleganciát nélkülözőnek, már-már otrombának és tohonyának tűnt. Aminek azért volt némi alapja.

Adók és lóerők

Motorja legelőször 1936-ban debütált a Primaquatre-ban. Ez az oldalszerepelt motor nagyon robusztus volt, s hogy az 1940-es években kapható alacsonyabb oktánszámú üzemanyaggal is működjön, ezért igen alacsony kompressziója volt a 2383 köbcentis, 48 lóerős erőműnek. Ezt az árat viszont valahol meg kellett fizetni. Az erőforrás magasabb (14CV) adóosztályba tartozott, ami szintén egy komoly ellenérv volt. Erre a Renault is ráébredt, és igen hamar, gyakorlatilag kevesebb, mint 3 évvel a bemutatás után új aggregátot kapott a Colorale, mely immár 1996 köbcentivel és 58 lóerős teljesítménnyel rendelkezett.

Immár az autó végsebessége a 105 km/órát is meghaladta, ami szép teljesítmény egy 1640 kilogrammos öntömegű járműtől. Ugyanakkor viszont a több lóerő kevesebb nyomatékot jelentett, így az összhatás nem sokban változott, hiszen az előd is képes volt elérni a 100 km/órás sebességet, igaz hosszas erőlködés, nekifutás, illetve ideális körülmények között. Viszont az új motorral kisebb (12CV) adóosztályba sorolódott az autó, ami jelentős előnyöket jelentett akkoriban.

Palettabővülés

Hogy az eladásokat feldobják, sok karosszériavariáns jelent meg a Colorale-ból. Messze legnépszerűbb a Colorale Prairie volt: ez 3-3 oldalablakkal, 4 ajtóval, és 6 személyes utastérrel készült. Érdekessége volt még, hogy a hátsó ajtók menetiránnyal szemben nyíltak. A 6 személy mellett még jelentős méretű poggyásztér is maradt a csomagok számára, ami a hátsó ülések ledöntésével tovább bővülhetett, így a Prairie közel 3 köbméternyi csomagot tudott elnyelni!

A Prairie-ből készült taxi verzió is, amely a London taxi mintájára egymással szembefordított üléseket jelentett (a menetiránynak háttal ülők padjai felhajthatóak voltak), de ez a modell 1952-ben eltűnt a kínálatból. A Colorale Savane volt a második legnépszerűbb modell, amely oldalanként csak 1-1 ajtóval rendelkezett és az oldalablakokat lesötétítették, hogy a beltér ne melegedjen túl a forróságban.

A Savane mint „nehézterepes kisáru-szállító” is kedvelt volt megerősített futóművének köszönhetően. Létezett még belőle még pickup (1950−1953), pickup II (1954−1956), csak kabin+alváz kivitel (1950−1956), platós (1953−1956) és mini-van verzió is (1950−1956).

1951-ben bemutatták a Colorale négykerék-meghajtású verzióját, de csak 1952-ben jutott el a sorozatgyártásig, illetve a vevőkhöz. Viszont az akkor már nem gyártott taxi verzió kivételével az összes karosszériavariánshoz rendelhető volt a robusztus összkerékhajtás. A Colorale utód nélkül tűnt el a Renault modellpalettájáról 1957-ben.