A veterán autók iránti érdeklődés talán soha nem látott szintre emelkedett, ráadásul nagyon sok olyan autó érte el a 30 éves kort, ami a ’90-es évek elején, az akkori használt-import dömping ideén került hazánkba. A szocialista géppark Trabant, Wartburg, Skoda és Lada járművei mellé bekerültek a nyugati csodák, melyek először csak szép csöndben youngtimerek lettek, ma pedig már oldtimer korba léptek.

Ezeknek az autóknak a szerelési, karbantartási útmutatója még csak egy könyv volt, ahol illusztrációkkal együtt maximum 300 oldalon be lehetett mutatni a főbb karbantartási folyamatokat és a szerelési leírásokat, és ebben a járműtípushoz rendelhető összes motorcsalád adatai benne voltak.

A szerelés nem igényelt speciális célszerszámokat, pláne nem kellett méregdrága diagnosztikai műszereket és gyári információk vásárolni, hiszen a karburátoros időszak még nem a fedélzeti diagnosztikáról szólt. Az autószerelésnek és az autózásnak is egyfajta aranykora volt ez, amikor az üzemeltető tudta miben ül, tudta hogyan kell beállítani a gyújtást, és már csukott szemmel cserélt gyertyát, hiszen akár abból is eltett tartalékot. Az utak nem voltak még telítettek, a tranzit forgalom és a motorizáció foka nem zavarta a közlekedési élményt. Még nem volt ABS és légzsák minden autóban, a gumiabroncsok keverékét és mintázatát nem a számítógép számította ki, nem 3D-modellezés volt a tervezés alapja, mégis nagyon jól autózható, elfogadható fogyasztású és a járművezetővel együtt élő autókban élvezhettük az utazást.

Ahogy telt-múlt az idő, a körülmények és a járművek is megváltoztak. Az infotainment, a károsanyag-kibocsátás és a biztonság a legfontosabb, hiszen a mai világ ezt követeli meg a mindennapokban. A felgyorsult világban az utazás az indulás és az érkezés közötti felesleges időtöltéssé degradálódott. (Nem véletlen az önvezető autók fejlesztése sem.) A bonyolult rendszereket már nem látjuk át, az autóhoz (jobb, ha) nem nyúl hozzá az üzemeltető, de lassan a független autójavító sem. Az autó a jogszabályok szerint „tartós fogyasztási cikknek” minősül, vagyis a hűtőszekrénnyel és a TV-vel van egy kategóriában.

Nem is csoda, hogy visszavágyunk egy olyan korba, amikor az utazás élmény volt, de az is kérdéses, hogy mennyire tarthatók fenn ezek a járművek. A gyártónak az utolsó értékesített autó után még 8 évig biztosítani kell a cserealkatrészeket, onnan már csak a piaci helyzet diktál. Ha az autó kelendő volt, és még sok van belőle, akkor az alkatrész-ellátással sincs nagy probléma. Ha viszont ritka típussal van dolgunk vagy már a gyár is megszűnt, akkor kezdhetjük az alternatív megoldásokat keresni.

A veteránozás egyik alapvető melléktevékenysége a börzézés. A börzéken találhatunk alkatrészeket olyan autókhoz és motorokhoz is, amit már rég nem gyártanak, és amiből kellő mennyiségű padlásokon, garázsokban vagy pajtában fellelt donor van.

A börze kicsit több is, mint vásár: aki ide jön, szinte biztos, hogy előveszi azt a féltve őrzött járművét, amit meg szeretne mutatni a többieknek, és már csak azért is azzal jön, mert így az utazás és a börzelátogatás, a hasonló gondolkodásmódú emberek, és a nosztalgiázás visszarepíti abba az időbe, amikor az autóvezetés nem csak élmény volt, hanem kicsit kiváltság is.

A képek a 2018.október 23-i győri veterán találkozón és börzén készültek.

Folytatjuk…