A mai túlhajtott kibocsátási korlátok, a mesterségesen felgyorsított autó elektrifikáció, az akkumulátorcsomagok és a hatótávpara idejében jó volt visszamenni az autó hőskorába, amikor a gyáraknak nem arra kellett figyelni, hogy teljesíteni tudják az elvárt normákat. Nem kellett spórolni az üzemanyaggal, nem számított, hogy ezek a kocsik akár kétszer, háromszor annyi benzint is elégettek 100 kilométeren, mint a maiak.

Jó volt látni, mennyire klasszikus és időtálló a 40-50 éves sportautók formája. Valószínűleg, hogy akkor még több idő volt megrajzolni a vonalakat, megtervezni a karosszériát, így azután valahogy szerethetőbb autók születtek, mint a mai, kicsit kapkodó világban. Amikor kijön egy merész formával valamelyik márka, azután nem viszi tovább. Nem sportautó, és nem is a közeli múlt, de jó példa erre a Honda űrcivicje, vagy a Nissan mára sokat szelídülő Yuke modellje. Jó, mondjuk az amerikai Dodge Dart régen sem volt szép autó.

Érdekes, hogy pont ezzel az 1972-es évjáratú, Swinger változatú modellel kezdődik az autóbemutató. Maga a Dodge 1960-ban jelent meg a Dart tipussal, akkor még „full size” kivitelben. A második generációt már „mid-size” méretben gyártották, majd gyorsan jött a harmadik, ami a kisebb, „compakt” autók sorába tartozott.

A negyedik generációs Dodge Dartra sem kellett sokat várni, 1967-től ’76-ig gyártották, és 9 különböző motorváltozattal is kínálták. Igaz az induló is már egy 2,8 literes soros hathengeres motor volt, a lehetőségeket pedig a 7 literes Hemi zárta. Ez utóbbi, 425 lóerőt tudott, 10 másodperc alatt teljesítette a 400 méteres távot – ez az opció azonban csak egészen rövid ideig, 1968-ban volt elérhető.

Az Árkádban látható „rettenetes zöld” fényezésű autó elejébe egy 5,2 literes V8-as motor került a gyártószalagon. Az európai exportra szánt kivitelben mérföld helyett kilométer/órában skálázták a sebességmérőt, plusz gyári Recarno ülésekkel, napfénytetővel és vonóhoroggal szerelték. A vitatható külcsín nem ijesztette el a látogatókat, egy apa két fiával kifejezetten hosszan tanulmányozta a valóban időutazó autót.

Volt idő, amikor megkérdőjeleződött a Dodge márka jövője, azóta kiderült, nem tűnik el a süllyesztőben a legendás izomautó-gyártó. És bár van már nekik villanyos kocsijuk is, az igazi azonban az USA rendőrei által is oly kedvelt V6-os. Az ikerturbóval ellátott gép 420, vagy akár 550 lóerős teljesítményre képes, a négy kereket pedig egy nyolcfokozatú automata sebességváltón keresztül pörgeti.

Volt egy másik Dodge is Szegeden, mégpedig az igazi legenda az ikonnak számító Viper. Olyan keménynek született 1991-ben, hogy azóta csak „puhítottak” rajta a tervezők. Az első generáció volt a legradikálisabb, ahogy a kiállított 1993-as évjáratú SRI modell is, igazi zabolátlan izomautó V10-es motorral és szívdöglesztő hangorkánnal. És az igazi motor- és kipufogó hang volt, nem úgy, mint a mostani autók gyakran mesterséges, kívánság szerint állítható „zajkibocsátása”.

Ez volt a ’90-es évek legvadabb amerikai autója, ami még a korabeli elektronikus extrákat, vezetéssegítő biztonsági berendezéseket is szándékosan nélkülözte. (Kezdő autós újságíró koromban volt alkalmam kipróbálni, de nekem egyszerűen vezethetetlennek bizonyult és néhány száz méter után, jóval a rám jutó idő előtt visszaadtam, nehogy „eldobjam a drága vasat”.) A 8 literes V10-motor brutális nyomatékkal dolgozott, a maximális 630 Nm-t 3600-as fordulattól tudta, teljesítménye pedig 400 lóerő volt.

A kiállított Viper első magyarországi nyilvántartásba vétele 2023 szeptembere, az oldtimer minősítést kapó autó mérföldórájában akkor 16,5 ezer kilométer volt. Maga a Dodge márka közismert, de azt kevesen tudják, hogy a megteremtői a tragikus sorsú Dodge fivérek voltak. Kerékpárgyártással kezdték, majd a Ford beszállítói és 10 százalékban tulajdonosai is lettek.

Első autójuk, a Dodge 30-35 hathengeres motorja 35 lóerős volt, az autóból a hadsereg is rendelt 150 darabot. Később Henry Forddal rendesen összevesztek, nem véletlenül maradt fent egy szurkáló idézet John Dodge után: "Gondoljunk csak az összes Ford tulajdonosra, akik egyszer majd szeretnének egy igazi autót". Ezzel a 20 lóerős T-modellre utalt, amivel azonban igazán nem tudtak versenyre kelni.

A harmadik, egyben utolsó amerikai autó egy Chevrolet Corvette volt, amelynek története 1953-ban kezdődött, amikor a prototípust bemutatták a New York-i Autószalonon. A modell harmadik generációja a világ leghosszabb ideig gyártott sportautó típusa volt, 1968 és ’82 között készült. Ez idő alatt természetesen számos kisebb belső és külső változtatáson átesett, felszereltségben és motorteljesítményben is.

Kétféle hengerűrtartalommal készült, 5,7 és 7,2 literesben, a teljesítményskála azonban sokkal szélesebb volt, a 185-től a 395 lóerőig. A kiállított 1978-as évjáratú modell különlegessége, hogy akkor volt 25 éves a típus, így rajta van ezt az egyedi jelvény is. Megkapta az akkor elérhető összes extrát, benne az üveg targatetőt és a könnyűfém felnit is. Egyébként ebben az évben volt először a Corvette felvezető autó az Indianapolis-i 500 mérföldes versenyen.

Bő egy éve írtunk a világ feltehetően legkisebb futásteljesítményű harmadik generációs Corvette modelljéről. Megvették, hazavitték, majd 42 évig hagyták porosodni. Az autóipari „ásatagokra” vadászó WD Detailing csapata bukkant rá egy ohiói elhagyatott garázsban, s felfedezésük szemlátomást olyan hatással volt rájuk, mintha megtalálták volna a Szent Grált.

Írásunk itt olvasható második részében további öt modellt mutatunk meg, ABC-sorrendben: Datsun, Ferrari, Jaguar, Mercedes és Porsche - ezek sem mindennapi autók!

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!