A Peugeot 504 története már bemutatásakor különleges volt: 1968-tól kezdve több mint 3,7 millió darab készült belőle, és nemcsak Európában, hanem gyakorlatilag minden kontinensen otthonra talált. Ez volt az a modell, amelyet Afrikában taxiként évtizedeken át verhetetlen strapabírása miatt imádtak; amelyből Latin-Amerikában is munkásautó lett; amelyet Ausztráliától Ázsiáig bárhol láthattunk poros országutak, földutak, erdei szakaszok fáradhatatlan társaként.

ILLUSZTRÁCIÓ: THE HINDU

Nem véletlenül: az 504-es olyan műszaki alapokra épült, amelyek a maga korában kiemelkedőnek számítottak, és ma is úgy tűnhet, mintha kifejezetten nehéz terepre tervezték volna. Masszív, jól méretezett önhordó karosszéria, hosszú rugóutak, elöl-hátul kifinomult, de strapabíró futómű, magas oldalfalú gumik, kényelmes ülések és szívós motorok – a francia elegancia és a vaslogikájú tartósság ritka találkozása volt. Pininfarina formatervezése pedig olyan mértéktartó eleganciát kölcsönzött neki, amely máig kortalannak hat.

De hiába a kontinenseken átívelő karrier és a legendás megbízhatóság, amikor a Himalájáról beszélünk, minden tapasztalat új értelmet nyer. A Classic Himalayan Drive útvonala Noidától Ramnagaron és a Corbett Nemzeti Parkon át Rishikeshen és Theogon keresztül vezetett a hírhedt Jalori-hágóhoz, majd tovább a Rohtang-hágóra, végül Manaliba és Chandigarhba. Összesen bő másfél ezer kilométer, naponta 200-250 kilométeres, sokszor lélegzetelállítóan nehéz szakaszokkal.

Az útvonal a legendás 1980-as évek Himalaya Rally nyomvonalát idézte meg – természetesen biztonságosabb formában –, de továbbra is komoly veszélyekkel: vízmosta utak, szakadékok, hirtelen meginduló kőzuhatag, hófoltok és meredek emelkedők váltották egymást. A rajthoz álló autók többsége fiatalabb klasszikus volt – sokan összkerékhajtással, modernizált fékekkel és jól felkészített hajtáslánccal indultak. Egy 1977-es, négysebességes, 2.3 literes dízel szedán első ránézésre inkább stíluspontot, mint versenyképességet ígért.

Ranjit mégis vállalta a kihívást, és egészen a hetedik napig nem is bánta meg döntését. A közepes tempójú országutak, a hosszabb egyenesek, a laza emelkedők mind-mind kedveztek a Peugeot-nak. Az 504-es karosszériája olyan feszes és koherens benyomást keltett, mint egy ereje teljében lévő vadászkutya; mozgása stabil és nyugodt volt, még olyan útszakaszokon is, ahol más autók már idegesen pattogtak. A dízelmotor megbízhatóan tett eleget feladatának: szerény, de kitartó erővel húzta fel a hegyek között a kasznit és utasait. A sofőr és navigátora ekkor még mosolyogva élvezték a nosztalgia és a kaland elegyét.

Aztán elérkezett a Jalori-hágó. A hegyoldal ekkor már javában hófoltos volt, az emelkedők meredeksége pedig olyan szintet ért el, amelyet még sok modern terepjáró is tisztelettel kezel. A Peugeot ekkor már csak első fokozatban volt képes feljebb kapaszkodni, és Ranjitnek finoman kellett adagolnia a gázt, hogy a motor ne hevüljön túl, de ne is fulladjon le. És ha ez nem lett volna elég: időközben elromlott a fékrásegítő, a fékhatás pedig nagyjából az eredeti húsz százalékára csökkent. Emiatt a hágó tetején alig volt idő fellélegezni, mert a lejtmenet még félelmetesebbnek ígérkezett. A sötétbézs 504-es ekkor már inkább egy tapasztalt hegymászóhoz hasonlított, aki kissé megviselten, remegő izmokkal, de elszántan halad tovább.

A biztonsági háttér szerencsére kivételes volt: hatfős pályabírói csapat, tapasztalt kísérőautók, egy egész stábnyi szerelő és több mentőautó kísérte a karavánt. A nyolcvanas évek rallyjainak romantikája így találkozott a modern logisztikával – és ez sokszor éppen annyira segített, mint az autók saját ereje.

Amikor az 504-es végül célba ért, nemcsak a résztvevők, hanem maga a Peugeot is mintha fellélegzett volna. Ott állt Ranjit otthoni garázsában, kissé porosan, de méltósággal, készen a fotózásra – és azonnal világossá vált, miért választják sokan még ma is ezt a típust hosszú utazásokra. Az érett, visszafogott vonalak, a Pininfarina-formaterv harmóniája és a fáradhatatlan munkabírás egyszerre sugározza a klasszikus francia eleganciát és azt a megingathatatlan karaktert, amely a XX. század végének Peugeot-it világszerte legendává tette.

Ranjit az élményt gazdagítónak, felemelőnek és életre szólónak írja le – ám azt is hozzáteszi, hogy soha többé nem vágna neki újra. Nem azért, mert megbánta, hanem mert tiszteletben tartja azt a határt, amelyet a gép és az ember egyszer együtt átlépett. A Peugeot 504-es pedig méltósággal megdolgozott ezért a tiszteletért. Hiszen van abban valami felemelően romantikus, amikor egy 47 éves veterán autó bebizonyítja, hogy az autóipar történetének bizonyos darabjai nem csak múzeumba valók. Vannak köztük olyanok is — mint ez a Peugeot —, amelyek nekivágnak a világ legmagasabb hegységének, és közben csendben, elegánsan írják tovább saját legendájukat.