A raliban mindig komoly szerepe volt a távolsági fényszóróknak és a gyorsasági szakaszokon megengedett szúrófényeknek, melyek biztonságosabbá tették a tempós haladást. Különösen nagy jelentősége volt ennek a többnyire havas éjszakai futamokon, például a Monte Carlo Rallyen, mely legalább annyira rangos, mint a Forma 1-es monacói Nagydíj, melyet ritkán befolyásol az időjárás.

Volt időszak, amikor a raliverseny eredményét nemcsak a hó és a sötétség befolyásolta, ami joggal háborította fel a versenyzőket, szurkolókat és a világsajtót, melynek legenyhébb címe is így szólt: A Miniket kirabolták Monte-Carlóban.

A felháborodás túlmutatott a motorsport világán, sokan kritizálták a bírák elfogultságát, az igazságtalannak minősített döntés után, néhányan bojkottokról beszéltek, de 1911-ban indult Monte-Carlo Rali ma is él és sikeres, pedig az1966-os év finise mindent megkérdőjelezett.

Akkor kaphatta volna meg a Mini márka harmadik abszolút összesített győzelmét.

De kezdjük a kályhától, pontosabban az 1960-as években egyre népszerűbb és professzionálisabb üzletággá váló ralisportnál, melyben egyre aktívabb lett az Austin és Morris márkákat is magába foglaló British Motor Company, melynek versenyigazgatói posztját 1961-ben Stuart Turner vette át.

A korszakról mindig úgy beszélt, szerencsésnek érezhette magát, hiszen olyan rali ikonokkal dolgozhatott, mint az Austin Big Healey és a Mini.

Turner idején csatlakozott a csapathoz Paddy Hopkirk és még két skandináv szupersztár, Rauno Aaltonen és Timo Mäkinen. Mindhárman kihozták a maximumot a kis Mini Cooperből, Hopkirk nyerte meg a Monte-t 1964-ben, Mäkinen pedig a következő évben.

Ez a sikerszéria vélhetően nem tetszett a monacói szervezőknek és már jóval az 1966-os rali kezdete előtt sötét pletykák keringtek arról, hogy a Monaco Automobile Club vezetősége minden lehetséges módot megkeres majd a Minik kizárására, ha háromszor is győznek. Nyilván a francia Citroën érdekében, de az is árnyékot vethetett a Cooperek megítélésére, hogy a francia Cibie helyett angol gyártmányú Lucas fényszórókat szereltek a Minikre.

A helyzetet bonyolította az aktuális szabályváltozás. Az 1-es csoportú J függelékében szereplő autóknak teljesen szabványosnak kellett lenniük, a minimális gyártási darabszám 5000 volt. Egyébként létezett a 2-es csoport, de ebben a kategóriában 18 százalékos hendikep volt.

Más szóval, az összesített győztes egy 1-es csoportú autó lett volna. A BMC-nek így sikerült megépítenie a szükséges 5000 autót az 1. csoportba való kvalifikációhoz, majd aprólékos gonddal készítette fel Mini Cooperjeit a szabályoknak megfelelően. A félreértékesek elkerülésére a brit gyártók és a Royal Automobile Club képviselői Párizsba is utaztak, hogy találkozzanak a Nemzetközi Autószövetség (FIA) szakembereivel és megvitassák az új szabályokat.

Ezután a Mini és a Ford Lotus Cortina nevezését is elfogadták és felvették az 1. csoportba, vagyis gondolhatnánk, hogy minden rendben. De nem sokkal a rali után megindult a vita. A motornak, a kerekeknek és a belső térnek is szabványosnak kellett lennie, de a J. függelék szabályainak első tervezete szabadságot engedett a lámpák számának és típusának tekintetében. Itt érdemes felfigyelni az „első tervezet” kifejezésre!.

Mert ezt egy második tervezet követte, amelyben a lámpákra vonatkozó engedményt eltávolították, de valahogy a módosítást nem közölték mindenkivel. A Monacói Autóklub (ACM) tudott róla, ahogy a francia versenyzők is, de a brit csapatokat nem értesítették a módosításról. A Royal Automobile Clubot sem, amely kétségtelenül ellenőrizhette volna a frissítéseket, mielőtt Londonban átvizsgálták volna az autókat.

Addigra azonban a Miniket egyszálas halogénekkel szerelték fel a sorozatgyártású modelleken található kétszálas reflektor izzók helyett. A gyári raliautók fényszóróinak tompítottról távolságira való váltását átkapcsolással érték el.

A baj első jelei akkor mutatkoztak, amikor a 2. csoportban induló brit magánversenyzőket Franciaországba érkezésük után kizárták a túl sok lámpa miatt, még azelőtt, hogy egyetlen versenyszakaszt is teljesítettek volna. Furcsa módon azonban az 1. csoportú autók mind folytathatták a versenyt, még azután is, hogy a rali során végzett ellenőrzés kimutatta, hogy a most már illegális tompító mechanizmust használták.

A kimerítő verseny végén a Mini Coopperek dobogós helyen végeztek, Mäkinen győzött Aaltonen és Hopkirk előtt. Roger Clark negyedik lett egy Ford Lotus Cortinával, Rosemary Smith pedig megnyerte a Női Kupát a Hillman Impjével.

A kiemelkedő brit eredmények és a persze a francia kudarcok után kezdődtek a bajok: a versenybírók az utólagos gépellenőrzésen lerohanták a BMC csapatot, szétszedték a Miniket, hogy szabálysértést találjanak. Furcsa módon nem azonnal a lámpákra koncentráltak.

„Megszámolták a sebességváltó összes fogaskerekének fogait” - mesélte később Hopkirk egy BBC-interjúban. „Leszedték a gumiabroncsokat a felnikről, lemérték a kerekeket, majd külön-külön is lemérték az abroncsokat. Nevetséges volt és persze nem találtak semmi hibát.”

Végül, 18 óra elteltével kizárták őket a világítás szabálytalansága miatt, amelyről a bírák már két és fél nappal korábban tudtak. Clarkot kirúgták, ahogy Smith-t is, majd a Citroënt hirdették ki győztesnek. Micsoda meglepetés…

„Technikailag valóban nem feleltünk meg a szabálynak volt” - mondta Hopkirk a világítás beállításáról -, „de nem jelentett előnyt, mert nem ez segített nekünk megnyerni a ralit.” Nem szándékosan tették a szabályok megkerülésére. Amikor a BMC felszerelte, abban a hitben tette, hogy szabályos.

Ehelyett úgy tűnt, hogy a verseny előtti félelmek beigazolódtak, a monacói ACM nem akarta, hogy a Minik újra győzzenek. „Természetesen” - emlékezett vissza később Hopkirk mosolyogva - „ez tízszer akkora nyilvánosságot adott a Mininek, mintha megnyertük volna a ralit, mert az egész világ azt mondta: A franciák megint nem labdával rúgják a gólt.

A vita és persze a Mini Cooper példátlan figyelmet kapott később jött a tökéletes válasz a hivatalos felvetésekre. 1967-ben a gyári csapat visszatért, Aaltonen és navigátora, Henry Liddon jóvoltából győzelmet aratott. Ezúttal nem voltak kizárások, nem voltak viták, a Mini Cooper briliáns csapást mért a mezőnyre.

BMC Mini Cooper

1962 Monte Carlo

Orrmotor, fronthajtás

Folyadékhűtéses,

Lökettérfogat: 997 cm3

Teljesítmény: 70 LE 7000 p/ford.

Tömeg: 670 kg

Fotók: BMC, BMW Group

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!