Késésben vagyunk, ezért a reggeli indulás után az úton próbáljuk behozni a kiesett perceket. A sárgán még átgurulunk, a stoptáblánál csak lassítunk, a lámpánál idegesen figyeljük a másodperceket. A hátsó ülésen viszont ott ül egy gyerek, aki nem a szabályokat jegyzi meg, hanem azt, ahogyan vezetünk, és ahogyan a szabályokhoz viszonyulunk. Ez a reggel a legtöbb családnak ismerős. Csúszik az indulás, feszültek vagyunk, és a forgalomban próbáljuk visszaszerezni azt, ami otthon már elveszett.

A közlekedésben ugyanis a legtöbben nem azért szegünk szabályt, mert nem ismerjük, hanem mert egy adott pillanatban úgy gondoljuk: ránk ez most nem vonatkozik. Tudjuk, mit ír elő a KRESZ, mégis felmentést adunk magunknak alóla. Ilyenkor jönnek a jól ismert belső mondatok, amelyekkel elfogadhatóvá tesszük a kivételt: „nem jön senki", „ezen még átérek", „csak most az egyszer", „késésben vagyok", „itt mindenki így csinálja". Egyik sem hangzik súlyosnak. Külön-külön nem is az.

Mit lát ebből a gyerek?

A közlekedési szokásaink kialakulásában gyerekként fontos szerepet játszik a megfigyelés. A közlekedésbiztonsági kutatások szerint a szülőknek meghatározó szerepük van abban, hogyan sajátítják el gyerekeik a biztonságos közlekedéshez szükséges készségeket. A nemzetközi példák pedig arra is rámutatnak, hogy azok a gyerekek, akik gyakran látják a szüleiket szabályt szegni, később maguk is nagyobb arányban tartják elfogadhatónak ugyanezt.

A mélyebb tanulság azonban nem is a szabályszegés maga. A gyerek nemcsak azt tanulja meg, hogy egy szabály megszeghető, hanem azt is, hogyan lehet a szabályszegést megindokolni. Ha azt hallja, hogy „nem jön senki, ezért most nem kell  megállni", akkor valójában azt tanulja meg, hogy a szabály betartása nem állandó követelmény, hanem a helyzettől és a saját megítélésünktől függ. Amikor az autóval piroson haladunk át, vagy nem állunk meg a stoptáblánál úgy, hogy a gyerek a hátsó ülésen ül, nem KRESZ-hibát lát, hanem egy működő logikát arról, mikor lehet kivételt tenni.

Négy helyzet, ugyanaz a döntés

A sárga jelzés, a stoptábla, a késés miatti gyorsabb vezetés és a gyalogosként piroson való átkelés első pillantásra négy külön téma. Valójában ugyanannak a döntésnek a példái: ismerjük a szabályt, mégis felmentést adunk magunknak alóla.

A stoptábla talán a legárulkodóbb. Üresnek látjuk a kereszteződést, ezért csak lelassítunk. Tudjuk, hogy meg kellene állni, éppen ezért érdekes a helyzet: nem a szabályt nem ismerjük, hanem úgy döntünk, hogy most kivételt teszünk. A sárga jelzésnél hasonló a mechanizmus, pedig az nem arra szól, hogy még próbáljunk átérni, hanem arra, hogy meg kell állni, ha ez biztonságosan megtehető. Ugyanez a döntés köszön vissza gyalogosként is: amikor a gyerek kezét fogva kelünk át a piros jelzésen, még többet tanítunk arról, mit tekintünk megengedhetőnek.

Ráadásul alig nyerünk vele időt

A sietség önfelmentő érve („sietek, ezért most az egyszer kivételt teszek") a gyakorlatban nagyon kevés valódi előnyt hoz. A valós forgalmi adatokat vizsgáló kutatások szerint a türelmetlenebb vezetéssel elérhető időnyereség jellemzően napi néhány tíz másodperc, ami hetente is csak percekben mérhető. Az otthon elvesztett perceket tehát az úton már nem tudjuk érdemben visszaszerezni, a kockázatot viszont igen: már kisebb sebességnövekedés is kedvezőtlenül befolyásolhatja a baleset bekövetkezésének kockázatát és egy esetleges ütközés következményeinek súlyosságát. A hazai statisztikák is aláhúzzák ezek jelentőségét: a leggyakoribb baleseti okok között évek óta ott szerepel az elsőbbség meg nem adása és a nem megfelelő sebesség megválasztása. Az egyenleg tehát egyértelmű: az úton legfeljebb másodperceket nyerünk, a kockázat viszont aránytalanul nagyobb, ezért a sietség egyszerűen nem éri meg.

A példamutatásból lesz közlekedési kultúra

A gyerek a legerősebb példa, de nem az egyetlen szemtanú. Lát minket az utasunk, lát a mellettünk haladó másik sofőr, lát a gyalogos, és mi magunk is folyamatosan igazodunk ahhoz, amit másoktól elfogadható viselkedésként látunk. A személyes példamutatás így nem csupán nevelési kérdés, hanem a közlekedési kultúra egyik alapmechanizmusa.

Ki ne indult volna már el késve? Ki ne gondolta volna egy üres kereszteződésnél, hogy most igazán fölösleges teljesen megállni? Ki ne gyorsított volna már rá a sárgára azzal, hogy „ezen még átérek"? Ezek külön-külön jelentéktelen döntéseknek tűnnek. A közlekedési kultúránk azonban pontosan ezekből a jelentéktelennek gondolt döntésekből áll össze.

Érdemes kipróbálni egy egyszerű dolgot: tegyünk meg egy teljes utat (például a megszokott reggeli munkába vezetőt) tudatosan, minden szabályt betartva, akkor is, ha ez elsőre szinte kényszernek érződik. Meglepve tapasztalhatjuk majd, hogy az út nyugodtabb és biztonságosabb lesz, miközben nagyjából ugyanannyi idő alatt érünk célba. Ezt a felismerést vigyük magunkkal, és használjuk a mindennapi közlekedésünk során!

Knezsik István, az Autós Nagykoalíció elnöke szerint „a közlekedési kultúrát nem másoktól kell számonkérni, hanem saját magunkon kell elkezdeni. A példamutatás ott kezdődik, hogy ugyanazt várjuk el magunktól, amit a másik közlekedőtől. Ha bosszant, hogy valaki áthajt a piroson, nem áll meg a stoptáblánál vagy türelmetlenül vezet, akkor nekünk sem férhet bele ugyanez csak azért, mert éppen sietünk."

A tanulság végül egyetlen konkrét döntésbe sűríthető: holnap induljunk el öt perccel korábban, és ne az úton akarjuk visszaszerezni ezt az öt percet, hiszen az elvesztett időt ott úgysem hozzuk vissza, csak a kockázatot növeljük vele. Mert amikor megállunk a stoptáblánál, megvárjuk a következő zöldet, vagy nem gyorsítunk a sárga jelzést látva, nemcsak szabályt tartunk be. Azt is megmutatjuk annak, aki figyel, hogy mit tekintünk normális közlekedésnek.

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!